animi regia

börtön

négy fal között ragadtál.
megrökönyödve a gondolatomtól.
sajnálom, hogy sosem leszek többé ugyanaz.
sajnálom, hogy soha semmi nem lesz ugyanaz.
egyáltalán volt valaha akármi is?
vagy már bukottan kezdtük az egészet?
fekszem a szobámban,
a régi, fekete-fehér szőnyegen,
és azon jár az agyam,
hol is rontottuk el.
mikor törtünk meg, mint az ég békessége a kegyetlen vihartól?
sokkal könnyebb lenne, ha nem hívnál.
ha nem mondanád el, hogy mennyire szeretsz.
akkor talán kevésbé utálnám magam, amiért már nem érezlek annak, aki vagy.
te voltál a kandallóm egy dermesztő nap után.
annak ellenére is, hogy akárhányszor közelebb mentem hozzád, megégettél.
és fájt.
ó, istenem, annyi fájdalmat okoztál.
bárcsak tudnád,
mennyit sírtam, miközben a kezemet a lángjaid közé raktam.
sajnálom, hogy kioltottam a tüzed,
és megfosztottalak minden oxigéntől.
muszáj volt.
nem várom el, hogy megértsd.
csak kérlek, bontsd le az emlékemből épített falaidat,
mert semmi sem igaz belőlük.
te nem vagy többé a biztonságot nyújtó tűzhely,
én pedig nem vagyok a melletted kuporgó kislány, akinek szüksége van rád.

és ha ez igaz, mondd, mégis miért fojtogat ennyire a hiányod, te apró kis elmelakó?