Lassan leveszi a finom anyagot a polcról.
Még nyers az egész, meg kell munkálni, de már így is olyan gyönyörű.
Érzi a bőrén a szövet simítását, mennyire friss, milyen csodálatos.
Akár a selyem.
A bársony...
Nem, nem is!
Kasmír.
Olyan színe van, mint a kora reggeli sóhajoknak.
Tökéletes az alkotáshoz, egy művészethez termett alap.
Az öreg varrógéphez lép.
Leül a székre, beindítja a mindent megélt masinát.
Ez a gép több ruhát varrt, mint amennyit egy királynő életében viselt.
A tű alá helyezi az anyagot, és dolgozni kezd.
Piros keveredik a bézzsel, túl tökéletes, akárcsak Aphrodité ajkai.
Lenyűgözve nézi, ahogy a nyers szövetből valami istenit varázsol a saját két kezével.
Egy csodát, pont olyat, amiről a gyerekeknek írt regék szólnak.
Jobb, mint egy láthatatlanná tévő kabát.
Jobb minden szövetnél.
Sokkal finomabb, hölgyiesebb, és a tű is úgy siklik a rostok között, mintha csupán levegő lenne alatta.
Olyannyira koncentrál a műre, hogy egy izzadságcsepp bukkan fel a halántékán.
Egészen addig nem törli le, amíg be nem fejezi a munkát.
A kezei remegnek a koncentrálástól, és az alkotás okozta élvezet hevétől.
Mély lélegzeteket véve leveszi a ruhát a gépről, majd óvatosan rárakja a bábura.
Lassan hátra lép egyet-kettőt, és végignéz az alkotásán.
Vörös vér csöpög le a földre, és folyik végig a műanyag babán, ami a neki készített bőrnek hála most pont úgy fest, mint egy igazi ember.
Ruhát varrt a bábujának, hogy ő is ember lehessen, és bőr boríthassa a testét.
Az emberek úgysem tisztelték eléggé az Isten által adott ruhájukat, de a bábu...
A bábu megbecsüli a bőrt, amit kapott.
A művész pedig elmosolyodik.
