Dreya

Első

 Vlavals hatalmas rónáján erős szelek söpörtek végig, habzó, hullámzó tengerré változtatva a magas, zöld füvet, mely látszólag valóban úgy háborgott, mint a víz vihar idején. Záporfelhők közeledtek, melyek között a napnak csak ritkán volt alkalma végignyalni fényével a tájat, ám ha megtette, a zöld tenger fel-felcsillant időnként, mintha valóban halak úszkálnának benne. Noha valójában nem pikkelyes állatok lapultak a fű rejtekében, hisz nem véletlen kapta a nevét a síkság: Vlavals annyit tesz, ajándék.

- Soha sem fogom megérteni, miért könnyebb eldobálni az adományokat a mezőn – törte meg a szél monoton zúgását Alfia morogva, miközben újabb ékszert dobott a kosarába, ezúttal egy gyöngyökkel és arannyal díszített nyakéket. Dreya megrázta a fejét, és csak egy sóhajjal felszedett a földről egy arany karperecet.

- Tudod jól, hogy nem láthatja őket senki. Egyébként is, ha nem így lenne, akkor se érne rá a királyi család, hogy mindenkit fogadjon.

- Tegyenek ki egy kosarat a városban, úgyse merne elemelni senki semmit belőle – méltatlankodott egyre hangosabban a szőke Alfia, mire idősebb barátnője csak idegesen nézett körbe, tekintetével a fekete köpenyes felügyelőket kereste, de úgy tűnt, egyikük sem figyelt fel a hangokra.

- Halkabban... Megint kapni fogunk, ha járatod a szád – szólt rá suttogva, de ingerülten végül, remélve, hogy ezzel el tudja hallgatatni a lányt, de Alfia csak nem hallgatott el, dölyfösen le is dobott egy ezüstös ékszert a földre.

- De miért nekünk kell összeszedni?!

- Alfia...! – morrant fel a tőle telhető leghalkabban Dreya, miközben épp térdelve szedett össze több gyűrűt és fülbevalót. Fekete, vékonyszálú haja az arcába csapott hirtelen, ahogy felkapta a fejét a lányra.

- Szedje össze a hercegnő saját magának, ha annyira kellenek neki az adományok!

- Bajba kerülünk, ha nem... - Dreya felpattant, hogy talán majd a kettejük közötti magasságkülönbség hatására a szőke majd hajlandó lesz megfogadni a tanácsát, és elhallgatni, ám nem maradt rá lehetősége, ugyanis a következő pillanatban egy felügyelő lépett oda hozzájuk elkapva Alfia karját.

- A szádra merészelted venni az uralkodókat? – kiáltott rá a férfi, és megrángatta a lányt, aki halk sikollyal felelt erre, és ijedt szemekkel nézett fel a felügyelőre, a kezéből kiejtette a kosarat az ékszerek pedig a földre estek – Ha bármelyik ajándékban kár esett az ügyetlenséged miatt, fizetni fogsz értük – förmedt rá bajszos férfi, és határozott mozdulattal a földre lökte Alfiát.

Dreya mindeközben a fűben guggolva lapult, lehajtott fejjel, csak hallgatva a jelenetet. Nem sajnálta társát, rengetegszer figyelmeztette, hogy jobb lenne, ha visszafogná magát, és már legalább tucatszor próbált ilyenkor a segítségére sietni a múltban, de az eredménye csak az lett, hogy ő is büntetést kapott. Közmunka, pénzbírság, egyszer még meg is verte az egyik felügyelő. Haragudott a két évvel fiatalabb Alfiára, aki úgy tűnt, nem akarja elfogadni a tényt, miszerint nem gazdag családba született. Elutasított minden szokást és felelősséget, feladatot, ami éreztette vele, hogy nem Prizoss előkelő népéhez tartozik. Dreya nem értette a hozzáállását. Abban egyetértett, hogy ha már fentebb akar kerülni a ranglétrán, több pénzre és megbecsülésre vágyik, azért tenni kell, hisz nem egyszer lehetett hallani olyan eseteket, hogy valaki kemény munkával elérte a céljait, és a szegényebb rétegből is sikerült felvándorolnia a gazdagok közé. Ám a folytonos akadékoskodással nem fog elérni senki semmit, ráadásul ha csak ellenkezik minden ellen, akkor végképp kilátástalan a helyzet. Ő maga, habár Alfiához hasonlóan sokszor ábrándozott jobb életről, nem volt teljesen elégedetlen a sorsukkal. Nem voltak igazán szegények, sem rabszolgák, akik földhöz kötöttek voltak, nem hagyhatták el a kerületeiket a városban, csak engedéllyel vagy kísérettel. Ő és Alfia is középosztálybeliek voltak, annak is az alsó rétege, így bár nem tehettek meg bármit, nem volt különösebben kötve a kezük, ha a pénzügyeket nem vesszük figyelembe. A kötelező munka után azt tehettek, amit akartak, szabadon költözhettek, vehettek állatokat, indíthattak vállalkozást és ahhoz mentek feleségül vagy férjül, akihez akartak. Nem volt ez olyan rossz élet a sok szabály és adó mellett sem, mint ahogy Alfia felfestette munka közben mindennap a helyzetüket.