Dreya

Negyedik

 Földrengésként rázta meg a felismerés. Nem volt hiba az első megérzésében. Az istenek, akikben korábban sem hitt, valószínűleg ebben a pillanatban kárörvendően röhögtek a markukban. Arra számított, hogy Mezyla, szinte általuk vezérelve majd mosolyogni fog, vagy legalábbis elégedett fölénnyel néz majd vissza rá, ám a rezes szőke hajú nő – mert hogy a reggeli fényekben már egyáltalán nem szőkésbarnának tűnt – arcán egyáltalán nem ilyen vagy ehhez hasonló érzések jelentek meg. Nem nézett a fekete hajú lány szemébe. Nem félelemből tette, ez egyértelmű volt. Sokkal inkább csalódottság ült az arcán, amit ugyan csak néhány másodpercig engedett megmutatni, ám ez is épp elég volt ahhoz, hogy Dreya számára egyértelmű legyen: nem örömmel konstatálja ezt a döntést. Hátralépett egyet kedvtelenül, hogy hosszú ujjaival megemelje a nemezfüggönyt, melyen ekkor három női szolga lépett be sietősen, egyikük egy kisebb dézsát hozott, melyben víz gőzölgött, míg a másik kettő egy egész nehéznek tűnő faládát cipelt be a sátorba. Dreya mindebből nem sokat érzékelt. Látta ugyan mi történik, érezte a szolgák selymes ujjait végigsimítani a bőrén, ahogy vetkőztetni kezdték, de a tudata valójában teljesen máshol járt.

Ha igaz, amit Mezyla állít, akkor holnap reggelre már nem lesz hajadon. És ha igazak a megérzései, akkor érintetlen sem. Egyszerre összecsaptak a feje felett minden bizonnyal már halott apja szitkai. Szidta, amiért még nem talált magának kérőt, szidta, amiért még nem ment férjhez, hisz lassan már tizennyolc éves volt. Az ő korában a város legtöbb nője már férjezett, vagy legalábbis már eljegyzési ékszert viselt. Casiane-t már múlt héten el akarta jegyezni egy módosabb parasztfiú, és meg is tette volna, ha az apja nem lép közbe. Most pedig, itt állt a semmi közepén már meztelenül, idegen nép idegen női mosták a testét forróvizes rongyokkal, hogy előkészítsék a ceremóniára. Hirtelen üresség vette át a harag helyét, melynek forrása kitörni készült a szemeiből, vékony medret teremtve arcán a könnyeknek. Olyan volt, mintha az elmúlt nap történesei nem is tegnap, hanem éppen most, az imént mentek volna végbe, szinte másodpercek alatt. Aztán újra és újra.

Mezyla erős, nem az ő nyelvét idéző szavai rázták fel hirtelen. Az egyik szolga keze megállt a mozdulatban, Dreya csak most jött rá, hogy minden bizonnyal a fülbevalóját próbálta kiszedni, mielőtt a halvány rózsaszín selyembe öltözött nő megszólalt volna ayalul. A szolga lassan eleresztette a menyasszony fülcimpáját, majd fel is állt mellőle a földről.

Nem tudta megállapítani, milyen állat barnás szőrét terítették rá, hogy azért mégse legyen ott teljesen mezítelenül, míg fekete, mostanra kócos haját fésülték. Nem tudta, mikor nyitották ki a ládát mellette, ahogy azt sem, hogyan vagy mikor tűnt el a tegnap esti, koszos vízzel teli, és a mostani forróvizes dézsa a sátorból. Hirtelen eszmélt fel, hirtelen tudatosult benne minden igazán, hisz az iménti, létezés határán lebegés valójában csak a ráismerés volt. A ráismerés, hogy az élete gyökeres fordulatot vett. A feleszmélés azonban, az teljesen máshogyan talált rá. Éles fájdalmat érzett, ahogy a hosszú csontszilánkokból készült fésű a haját húzta, és ugyan ilyen hirtelen jött rá arra is, hogy Mezyla továbbra is a sátorban van, és az elmúlt perceket rezzenéstelen arccal nézte végig.

- Visszatértél? - kérdezte kissé talán türelmetlenül a nemezfüggönynek háttal állva – Kicsit mintha eltévelyedtél volna gondolatban.

Hát persze. Hiszen akárhogy is, egy csónakban eveznek. Mezyla talán már kifordítva élte az életét a törzsnél, de pontosan tudhatta, hogy milyen érzés lehet ott ülni, kiszolgáltatva, várva az ítéletet. A férfi ítéletét, akinek a nyelvén sem értesz, és akinek egyetlen szava hallatán felperzselték az egész szülővárosod.