Dreya

Harmadik

 Talán egy óra telhetett el így, a tűz melletti homályban, ahogy a sátrukon kívül már leszállt a éj sötét leple. Nem sokat beszéltek ez idő alatt. Az egyik idősebb nő megkérdezte, szerintük mi lesz velük, amire a vele egyidős azt felelte, hogy nem akar belegondolni, aztán még ejtettek arról is szót, hogy vajon mit tegyenek, ha az utolsó fa is szénné ég a tűzön, majd a pék felesége elsőként megmosakodott a dézsába rakott vízben. Dreya volt a második, őt követte a húga, de a másik három nő valamiért nem akaródzott követni ezt a példát, minden bizonnyal túlságosan kiszolgáltatottnak érezték volna magukat ebben a helyzetben.

Szinte egyszerre rezdültek össze, amikor a sátor előtt álló férfiak mondtak valamit hangosan, erős szavaikat pedig egy lágy, halk női hang követte. A nemezfüggöny suhogva fellibbent, ahogy egy átlátszó, lila selyemkendővel takart, alatta pedig a többi törzsi nőhöz képest kifejezetten díszes ruhát viselő nő lépett a sátorba. Vékony, hosszúkás arcát sötétszőke, szinte tükörsima haj szegélyezte, mely így, teljesen kiengedve valameddig a hasáig ért a mellkasán át lelógva. Aprólékosan megmunkált, finoman a hajába tűzött tiarát, és fényes gyöngyökkel vastagon fűzött nyakláncot viselt. Erős arccsontja volt, a bőre pedig sápadt, az egész megjelenése pedig igazán légies, szinte nem is illett a sátor mocskos hangulatához. Szemeit összeszűkítve pillantott végig a nőkön, mintha jó alaposan szemügyre venné őket, de valahogy egész máshogyan, mint Tavim tette. Keresett valamit. A pék feleségéhez ment először közelebb, aki tartva a következményektől meg se mozdult, csak ijedt tekintettel nézett vissza a különös jövevényre. Ő pedig, mintha megbizonyosodott róla, hogy nincs a nőnél amit keresett, a tekintete tovább siklott a mögötte ülő szőke Casiane-ra. A gyönyörű idegen letérdelt a hideg földön fekvő bundára, és érdeklődve vette közelebbről szemügyre egy szót se szólva. Halványan elmosolyodott, és már meg is akarta érinteni a lány arcát, amikor is Dreya közelebb húzta magához a húgát, és villámokat szóró tekintettel mélyedt bele a selyemmel borított nő sötétbarna szemeibe. Az ő arcáról is eltűnt a mosoly, és hosszú másodpercekig érdektelen kifejezéssel bámult a bosszús arcra, majd felállt, és lassan közelebb sétált a kijárathoz, de csak megállt, és pár hosszú pillanaton belül megszólalt.

- Prizossiak vagytok? - kérdezte, enyhén törve, erősebben ejtve a szavakat, mint ahogy a sátorban raboskodó nők megszokták az anyanyelvüktől. Feszült csend, majd lassú egyetértésben bólogatás követte a kérdést – Mezyla vagyok, a hatalmas Tavim második felesége. Nem kell aggódnotok, ha szót fogadtok a férfiaknak, már nem eshet bajotok.

- Honnan ismered a nyelvünket? - csúszott ki Casiane száján az első gondolata, Dreya pedig erősebben szorította meg a kíváncsi húga karját, jelezve, hogy nem biztos, hogy jó ötlet kérdezősködni.

- A szomszédos Yrgonban éltem még néhány éve, kötelezően tudnom kellett a környékbeli országok nyelveit. De most hagyjatok beszélni – emelte fel a kezét csendet kérve Mezyla, mikor látta, hogy a másik fiatalabbik lány is szóra nyitná a száját – Abban a megtiszteltetésben részesültetek, hogy gazdánk kiválasztott benneteket lehetséges feleségeinek – kezdett bele mondandójába a nő, és halványan elmosolyodott, a hanglejtése pedig olyan volt, mintha az említett tisztség a sóvárgás tárgya lenne a rabként fogvatartottak között – Ma még egyszer szemügyre vesz mindannyiótokat, legyetek alázatosak és tisztelettudóak. Holnap reggel meghozza a döntését, amiről majd ti is rövidesen értesültök. Van kérdésetek?

- Mi lesz azokkal, akiket nem vesz feleségül? - szólalt meg szinte egyből Dreya, Mezyla pedig ráemelte üveges, sötét szemeit, pár pillanatig csak kedvtelenül nézte az arcát. A fekete hajú nő nem volt benne biztos, hogy fel van-e készülve a válaszra. Ahogy arra sem, hogy meg akarja-e ismerni az első feleséget, ha már a második is ennyire nagyra tartja magát.