Dreya

Nyolcadik

 A hajnal egyedül talált rá. Fogalma sem volt rá, Tavim mikor hagyhatta magára, vagy hogy miért nem kelt fel erre. Odakint a törzs már javában hallatta a hangját, a nap pedig lassan felkelőben volt. Félhomály uralkodott a sátron, a tűzhelyen már csak a parázs pattant néha egyet-egyet, a füstnek szánt nyíláson pedig az egyre világosabb kék ég nézett át.

Dreya felült az ágyban, de maga köré tekerte a szőrme takarót, ugyanis még mindig meztelen volt, a levegő pedig lényegesen lehűlt az estéhez képest. Percekig csak gondolkozott. Ugyan olyan reggel volt ez, mint a tegnapi. Különös, érhetetlen, de legalább ezúttal magától kelt, és nem Mezyla arcára. Ez utóbbinak külön örült is.

Néhány percig még gondolkozott, majd mivel el akarta kerülni, hogy Mezyla sürgetésére kelljen összeszednie magát, kimászott a meleg, puha szőrmék alól, és amilyen gyorsan csak tudta, megkereste a ruháját, amit tegnap Tavim a földre dobott. A vékony anyag átvette a talaj hűvösségét, a lány karján pedig libabőrök jelentek meg, ahogy nehezen, de magára öltötte a ruhát, valószínűleg nem olyan tökéletességgel, amivel a szolgálók öltöztették korábban. Nem volt benne biztos, mit tegyen, vagy egyáltalán mi az, amit ezek után megtehet, így csak rövid hezitálás után mert kilépni a sátorból. A bejárat mindkét oldalán egy-egy őr állt, akik meglepetten pillantottak le rá, de amint Dreya ijedtében majdnem visszalépett, el is kapták róla a tekintetük, mire a lány megtorpant. Nem úgy tűnt, hogy vissza akarják küldeni, így remegő lábakkal ugyan, de elindult.

Csak pár lépést tett, de máris tanácstalanul újra megtorpant. Mégis hova akar menni? Valószínűleg az lenne a helyes és elvárt magatartás, ha csatlakozna Mezylához és Vhigorához, de fogalma sem volt, az ő sátruk melyik lehet. Oldalra pillantott, hisz a Taviméhoz legközelebb álló építmény tűnt a leglogikusabbnak, az érzékei pedig nem csaltak, meg is látta Vhigorát, aki gyors léptekkel hagyta el a sátrat, nyereggel a karján. A nő nem vette észre őt, vagy legalábbis nem szentelt neki figyelmet, csak lendületes sétával eltűnt a hajnali homályban.

Eszébe jutott, hogy talán egy pillanat lenne a legjobb a szökésre. Vhigora ugyan az első feleség, de felügyelet nélkül elindulhatott egy nyereggel a táborhelyen, minden bizonnyal a lovak irányába. Jelenleg őt se követi senki. Talán ha elég idő telik el... Akkor ő, Alfia és Casiane is megtehetik ezt. Talán van módja, hogy senkinek se tűnjön fel, ha ellovagolnak a homályban. De a tervnek nem is ezen része aggasztotta leginkább, hiszen biztos volt benne, hogy lesz lehetőségük megszökni. A legnagyobb problémát a sárkányok jelentették. Még ha el is tudnak lovagolni, Tavim és a harcosok repülve pillanatok alatt utol is érik őket, és hacsak nem sikerül egy erdős rész közelében elmenekülniük, esélyük sem lesz elbújni előlük.

Most, hogy már tudta, melyik az ő sátruk, nyugodt szívvel besétálhatott volna, ám esze ágában sem volt Mezylával cseverészni. Emlékezett rá, hol van Baita és Casiane sátra, és bár nem volt benne biztos, hogy illendő hívatlanul beállítania, úgy döntött, egy próbát megér, ha legalább bepillant a nyitott bejáraton át. Elsétált a második feleség feltételezett helye előtt, a tekintetét azonban le sem vette a céljáról, ám amint kikerült Mezyla látóteréből, lelassított, ugyanis hirtelen mégsem érezte olyan jó ötletnek tervét. Közelebb érve a sátor belső teréből egyre több tárult a szeme elé, ahogy annak bejárata felé sétált, ám mielőtt megpillanthatta volna volna a húgát, vagy annak férjét odabent, egy erős szorítást érzett a csuklóján, mely megállásra késztette. Egy pillanat alatt pördült meg, a tekintete pedig találkozott a rideg szempárral, amit annyira igyekezett elkerülni.

- Mégis mire készülsz? - szólt hozzá színtelen hangon Mezyla, ám egy pillanatra elnézett a lány válla fölött, ugyanis a szőke Casiene megszeppent alakja jelent meg a sátorból, Baita pedig hatalmas árnyékként tornyosult mögé. Nővére lassan fordult feléjük, és aggódva kapkodta a tekintetét hol húgára, hol a férfire.