War Zone

Prológus

Akinek vérben ázik a keze, könnyekkel mossa majd le.

- közmondás -

A tél New York-ban dermesztő volt, de az ablakban álló nő sosem érezte még a fagyot oly mélyen a csontjaiban, mint abban az évben. Hiába választotta el az üvegfal a kertet borító hótól, és hallgatta a tűz komfortot adó ropogását a kandallóban, minden porcikáját hidegnek érezte. Pont úgy, mint a szívét.

Persze, senki sem várta el tőle, hogy mosolyogjon. Nem kérték, hogy húzza magára az elbűvölő, gondtalan maszkot, mint általában, ha idegen járt a házukban, aki előtt fent kellett tartani az egyensúly látszatát. De mai vendégük nem is volt idegen – és amúgy is pontosan tudta, mi van az álarcok alatt.

Kinyílt egy ajtó a háta mögött. Néhány pillanattal később egy kéz érintette a derekát.

Akkor először végre valami melegséget érzett, még ha a szúró érzés a mellkasában nem is szűnt meg. De legalább nem volt egyedül.

- Megjött már? – kérdezte.

A férfi, aki a megismerkedésük első pillanatától kezdve könnyedén olvasott minden mozdulatából, erre szorosabban ölelte magához.

- Úton van.

A nő összeszorította a száját, de nem szólt semmit. Az elmúlt hónapokban megtanulta értékelni a csendet, és mellőzni a felesleges beszédet. Arról nem is beszélve, rettenetesen fáradt volt. De a férfi is. Ezt a döntést ugyanis együtt hozták meg.

- Nem szeretnél inkább le...

Megdermedt.

- Nem – vágta rá határozottan.

A férfi felsóhajtott.

- Nem kell ezt csinálnod magaddal.

- És neked talán igen?

Vagy neked nem fáj annyira, mint nekem? – csúszott ki majdnem a száján, de még időben észbekapott.

Nem lett volna igazságos. Mégis hogy ne fájt volna neki? Attól még, mert az ő ötlete volt, semmivel sem jelentette azt, hogy neki könnyebb lenne. Sőt. Amióta csak előállt ezzel az egésszel, minden éjszakája forgolódással telt mellette. A nő érezte a bűntudatát. Abból, ahogy beszélt, abból ahogy mozgott. Emiatt sem tudott rá neheztelni amiatt, amit mondott.

Érdekházasság ide vagy oda, azon szerencsések közé tartoztak, akik csak rövid ideig voltak idegenek és már hosszú ideje szerelmesek, ez a szeretet pedig egyre csak mélyült. Igazi társakká váltak, akik foggal-körömmel megvédték egymást. Most ideje volt, hogy a családjukat védjék meg.

Bármennyire is nehéz volt, bármennyire is tiltakozott minden porcikája az ellen, hogy beengedje azt a személyt a házba, és engedje neki, hogy elvigyen belőle egy darabot. Pontosabban mondva, kettőt.

A férfi állkapcsa megfeszült.

- Erősnek kell maradnunk, Em – fájdalom itta át a szavait. – Ez nem örökre szól.

- Honnan tudod? – fordult vele szembe a nő. Immár nem próbálta visszatartani a könnyeket, amelyek a szemeit égették. – Semmi biztosíték nincs arra, hogy megoldódik, hogy...

- De meg fog! – A férfi a két keze közé fogta az arcát, így kényszerítve, hogy rá figyeljen. – Néhány év, és vége. Addig is, megígértem, hogy láthatod őket.

De milyen áron?

Ha meglátogatja, azzal ugyanolyan veszélynek teszi ki őket, mintha el sem mentek volna. Bárki megfigyelheti őket.

- Nem tudom, ez mennyire jó ötlet – habozott. – Majd, ha idősebbek lesznek, talán.

Megszakadt a szíve, hogy ezt mondja, de nem volt más választásuk. Ezt a férje is tudta, de még mindig segíteni akart neki.

Kopogás érkezett az ajtó felől. Mindketten egyszerre fordultak oda.

A férfi elengedte őt, de csak addig, míg össze nem fűzte az ujjaikat.

- Itt az idő.

Fájdalom húzott a nő mellkasába. Egy pillanatra úgy érezte, nem kap levegőt.

- Kérlek, add, hogy ennek legyen értelme! – Suttogta maga elé. – Hogy mindez meg fogja menteni őket!

A férje tekintetében határozottság csillant.

- Őket nem kell megmenteni. Mi is csak segítünk nekik – mondta. - De a mi vérünkből vannak.

Lassan kifújta a levegőt.

- Csak essünk túl rajta! – Rázta meg a fejét.

Kéz a kézben indultak el a kis szoba felé, amely a nappaliból nyúlt. Egyesek talán furcsának találták, miért alakítottak ki ide is egyet a hálószobájukon kívül. Erre szimplán annyi magyarázat volt, hogy napközben is közel akarták tudni őket magukhoz.

A lámpa égett odabent, de ez nem zavarta a kiságyban fekvő csecsemőket, akik békésen aludtak, mit sem sejtve arról, ami rájuk várt. Mit sem sejtve a viharról a szüleik szívében.

Az oldalán lévő férfi mellett ezek a lányok jelentették a nő számára a fényt egy folyton sötét világban. Ők képviselték mindazt a jóságot és ártatlanságot, amiből itt csak keveseknek adhatott meg, és ő elmondhatatlanul hálás volt értük. Sokáig azt hitte, sosem lesz részese az örömben, amit az anyaság okozhat, de amikor kiderült, hogy mégis, isteni ajándékként fogta fel.

Megálltak az ágy előtt.

- Egyikőtök sem hajt fejet senki előtt.

Tudta, hogy valami gyengédebbet kellett volna mondania, de annak idején neki sem jutott sok a lágy szavakból. Nem illett bele abba az életbe, amit éltek.

A pillantása a jobb oldalon alvó gyerekre esett.

Lényegesen békésebb volt, mint a testvére. Amikor kinyitotta a szemét, olyan volt, mintha azzal egyenesen a lelkéig hatolt volna. Különleges volt, másként nem tudta volna megmagyarázni. A zsigereiben érezte.

- Különösen te – suttogta.

Azt kívánta, bárcsak még egyszer utoljára felébredne, a testvérével együtt. Hogy még egyszer utoljára belenézzen mindkettőjük tekintetébe, hogy biztosíthassa őket arról, mennyire szereti őket. De a lányok tovább aludtak.

Magában elmosolyodott.

A férjének igaza volt, nem kell őket féltenie. Hiszen a vérükben van, hogy harcoljanak.

Ez a világ még nem tudja, mi vár rájuk.

Akkor még nem tudta, mennyire igaza volt.