War Zone

6. fejezet

Liam

Amint kattant mögöttem a zár, kettesével szedtem a lépcsőfokokat a szokásosnál mélyebben kialakított garázsból fel a házba. Az egyetlen dolog, amire vágytam, egy kiadós zuhany volt, meg egy jó erős ital, ami kiüt annyira, hogy legalább öt órát aludjak, mielőtt hajnalban megint felkelnék valami szarságra, legyen szó a láthatatlan légyről a falon, vagy, ahogy bekapcsol a légkondi.

Aminek persze az lesz a következménye, hogy kibaszottul nem tudok visszaaludni, és vergődöm reggel hétig, amikor aztán megszólal az ébresztő, hogy vánszorogjak le az edzőterembe, mielőtt a többiek befutnak a nyolcas megbeszélésre. Amit bár tarthatnánk a raktárban, de ha volt egy dolog, amiben kényelmes voltam, akkor az, hogy nem én fogok utánuk rohangálni. Pláne nem szombat reggel, még ha a szó szoros értelmében nekünk nem létezett olyan, hogy hétvége. A gépezet nem állt meg péntek délután ötkor, hogy aztán két napra megfeledkezhessünk az egész hetes agyfaszról és kipanaszkodjuk magunkat otthon a barom kollégákról és a még nagyobb pöcs főnökről.

Tényleg egy rohadék főnök voltam. De nem lehetett megtagadni, mindent meg lehetett velem beszélni, a családosoknak pedig ugyanúgy járt a heti két pihenőnap, az adott héttől függően persze. Őket igyekeztem kevésbé baszogatni, de ha helyzet volt, akkor bizony piszkosul helyzet volt, és mindenkinek vigyázban kellett állnia az ajtóm előtt. De eddig egyikük sem tett panaszt a nemlétező HR-nél.

Átvágtam az előszobán, ahol az asztalra dobtam a kocsikulcsot, az övemre biztosított Berettát azonban még a helyén tartottam. Idejét nem tudom, mikor volt utoljára, hogy nélküle mászkáltam. Hiába voltam a saját házamban, nem egy történet keringett arról, hogyan lőttek agyon hozzám hasonló barmokat, amikor épp a fürdőszobáig próbáltak eljutni.

Az Ördög sosem alszik – és vele együtt én sem. Jóllehet, elsősorban nem magam miatt voltam ennyire óvatos. Két kölyökkel éltem együtt, akik fele olyan kiélezettek nem voltak, mint én.

A konyhában kitöltöttem magamnak a kétujjnyi whisky-t, majd határozott léptekkel a nappalit elválasztó ajtó felé indultam, útközben pedig bekapcsoltam az összes létező riasztót, ami a házban volt. Azonban ahogy beléptem a félhomály uralta helyiségbe, rögtön rájöttem, hogy lőttek az estémnek.

Legalábbis ez volt az első gondolatom, amikor megpillantottam a kanapén gubbasztó húgomat, ahogy a sírástól vöröslő szemeivel a semmibe mered, miközben a kezében ott van egy üvegpohár, benne valószínűleg az én piámmal.

Felsóhajtottam, és beljebb léptem a szobába.

Essünk túl rajta.

- Tudod, hogy nem kéne innod, Alessi – jegyeztem meg.

Ha néhány éve szólítottam volna így, valószínűleg elküldött volna a francba, amiért kitaláltam neki a világ legbénább becenevét. Azonban miután én is, és Laila is ugyanazzal a kezdőbetűvel rendelkeztünk, nem akartuk, hogy Alessia is beálljon a sorba a Lessie-vel, és egyedül hagyja Alec-et. Így maradt az Alessi. Most azonban, évekkel később, már meg sem rezzent a név hallatán.

Nem nézett rám, noha szerintem már előbb tisztában volt a jelenlétemmel, mint én az övével. Ez már akkor is így volt, mikor ő még járni sem tudott, csak feküdt egész nap; valahányszor beléptem abba a szobába, ahol ő is volt, egy csapásra éber lett.

Továbbra is meredten maga elé szegezte a tekintetét, miközben monoton mozdulattal az ajkához emelte a poharat, és felhajtotta a maradék tartalmát.