War Zone

19. fejezet

Olivia

Életem első, mindent meghatározó részeg élménye, amit teljes képszakadás követett, - egyben, amikor rájöhettem arra, hogy a szórakozóhelyek talán tényleg nem nekem valóak - tizenhét éves koromban volt. Az akkori baráti köröm úgy vélte, jó ötlet lenne belógni egy klubba, méghozzá egy olyanba, ahol alapból sem volt semmi keresnivalónk, mert jócskán a korhatár alá tartozunk, ráadásul olyannyira exkluzív volt, hogy háromszáz méteres sor volt előtte. Az egyik lánynak, Tate-nek a bátyja pultosként dolgozott és mivel az értékrendjébe még épp belefért, hogy asszisztálja a húga kevésbé átgondolt döntéseit, bevitt bennünket a személyzeti bejáraton.

A készülődés hangulata és az odaút alatti izgalom eléggé elterelte a figyelmem arról, hogy egyébként semmi kedvem nem volt az egészhez, csak nem akartam megbántani Angie-t, aki akkortájt nagyon kereste Tate társaságát, de engem sem akart egyedül hagyni. Már-már kezdtem jól érezni magam. Aztán úgy gondolták, jó ötlet lenne meginni egy teljes üveg vodkát, mielőtt bemegyünk, mivel az egyenesen kizárt volt, hogy kiszolgáljanak bennünket, ráadásul egyikünknek sem volt hamis személyije, így fennállt a veszélye annak is, hogy páros lábbal rúgnak ki, ha lebukunk. Az est hátralevő részét teljes feketeség borította.

Mire legközelebb magamhoz tértem, már egy taxiban voltam, a fejemmel Angie ölében. Aznap éjjel nálunk aludt, illetve inkább őrséget állt a vécé mellett, és alkalomadtán lehúzta nekem. Nem volt életem legfelemelőbb élménye és egyértelműen rányomta a bélyegét a későbbi bulizásaimra az egyetemi éveim alatt.

Persze kísérőnek remek voltam. Szárnysegédnek, ha a helyzet megkívánta. De egyértelműen nem hiányoztam onnan, ahová végül mégsem mentem el.

- Voltál már a Spectrum-ban? – kérdezte Evie.

A mellettem lévő ülésen foglalt helyet a nyolcfős Mercedes kisbuszban, amelyben a társaság nagy része utazott. A Marinik, Ethan és Scott a másik városi terepjáróban.

- Nem, de hallottam már róla – feleltem.

Az elitebb réteg gyakran megfordult arrafelé, de a hozzám hasonló középosztálybéliek számára luxus volt. A belépők borsos ára mellett az italok is gusztustalanul drágák voltak a pénztárcáinknak. De állítólag a zene nagyon jó volt, és a kialakítását is rendkívül extrán oldották meg.

Hogy miként, ezt már csak akkor realizáltam, mikor magam szembesültem a grandiózus látvánnyal, amit a Spectrum nyújtott.

Minden kékben és lilában játszott. A fények játéka a falon, a parkett, a berendezések, szinte minden. A falról nem egy nagy, hanem több tucatnyi kicsi gömb lógott le, apró fényes pöttyöket mintázva a jelenlévőkön. Olyan érzésem támadt, mintha egy teljesen más univerzumba kerültem volna, egy olyanba, amely teljesen különállóan létezett a világtól, amely az ajtókon kívül várt ránk. A zene, a fények, a levegőben szálló füst, minden.

Hipnotizáló volt. Ez volt a legjobb kifejezés, ami illett a helyre. A hatást csak fokozza, a hangszórókból a Purple Disco Machine Hypnotized című dala szólt.

Őszintén nem csodáltam, hogy ennyien be akartak jutni ide, de az exkluzivitása ellenére amerre a szem ellátott, emberek voltak. A tágas tánctéren, a széleken kihelyezett ülőgarnitúrákon, vagy a hosszúra nyúlt bárpult mellett, amely mögött vagy tíz-tizenöt pultos próbált lépést tartani a rendeléseikkel.

- Az igen – motyogtam.

- Na mit mondasz, Dyer? – hajolt a fülemhez Jai, hogy halljam őt a zenén keresztül. – Megüti a mércét?