War Zone

13. fejezet

Olivia

Nem tudtam, mennyire vágtam volna el magam egy életre Jai-nál azzal, ha beismerném neki, mennyire hálás vagyok, amiért nem úgy kezel, mint egy levakarhatatlan szardarabot a cipőjén. Vagy, hogy mennyire tűntem volna puhánynak, aki minden vékony szalmaszálba megkapaszkodik, ami csak egy kicsi biztonságot is adhat neki, mert képtelen megállni a saját lábán. De miután nem igen mertem kockáztatni, hogy elveszítsek egy potenciális szövetségest, inkább csak elkönyveltem magamban az újabb jó pontot az irányába, és próbáltam a lehető legkevésbé sem kimutatni, mennyire érzem magam frusztráltnak, ahogy vagy húsz tekintet kereszttüzében végig sétáltunk az konténerek között, amik szintén a Marini család tulajdonába tartoztak.

Ha azt gondoltam, a raktárban való tartózkodásaim kellemetlenek, akkor nem számoltam azokkal a helyzetekkel, amikor egy ember kivételével teljes mértékben kikerülök Liam bizalmasainak látóteréből, akik egészen addig egyfajta burkot képeztek körülöttem. Ezeket az embereket aztán holt mód nem izgatta az egyszemélyes kíséretem, még ha az illető napi szinten közvetlen kapcsolatban volt a nagyfőnökkel. Úgy néztek rám, mintha egy cirkuszi látványosságra, de nem a csodálni való fajtából. Inkább abból, amelyiktől a gyerekek általában sírva futottak ki a sátorból, annyira groteszk megjelenést nyújtott.

Még ha egy részem meg is értette az idegenkedésüket, a másik nem igazán bírta hova tenni, elvégre tudtommal nem én voltam az egyetlen nő a szervezetben, sőt. Az egyik vezetőjük is az volt, amennyiben jól értelmeztem Evie szavait az irányítókkal kapcsolatban. Ezen felül pont úgy festettem, mint bármelyikük egy átlagos napon, az egyszerű fekete ruháimmal és a felkötött hajammal.

Szóval hacsak nem a kíváncsi tekintetem árulta el, hogy nem vagyok idevaló, akkor ezek tényleg képesek voltak az ember bőre alá látni.

- Ha elnézel kicsit távolabb, akkor látod a dokkokat – mutatott el Jai az egyik melléképület mellett. – Általában ide érkezik minden rakomány, amivel csak foglalkozunk.

A kora júniusi időjárás szerencsére még nem volt elég meleg ahhoz, hogy meggyulladjunk, de közvetlen napfénytől izzadtság gyöngyözött a homlokomon. A kikötő levegője a tenger illatával és hajoktól származó füsttel keveredett. Szerencsére az előbbi dominált.

Érdeklődve figyeltem, miként készülődik induláshoz az egyik.

- Hogy nem buktok le soha? – kérdeztem Jai-tól.

Fogalmam sem volt, hogy csinálták. El nem tudtam képzelni, hogy nem kérdezősködött senki egy ilyen területű kikötővel kapcsolatban, amelyet még a szemközti belvárosból is tökéletesen látni lehetett.

- Most mondhatnám, hogy az álcázás mesterei vagyunk, de a fedőcégek, amelyek neve alatt futnak ezek a helyek, elég sokat segítenek. Ha szökőévente egyszer ki is kapunk egy ellenőrzést, elég egyszerű elbújtatni a rakományokat. De persze köszönet jár azoknak a biztonságiaknak is, akik nekünk dolgoznak – felelte Jai egy bennfentes vigyor kíséretében. – Aki meg hivatalosan nem is, egy ezresért hajlandó szemet hunyni a dolgok felett.

- Ezer dollárt kapnak, ha csendben maradnak? – meredtem rá hitetlenül.

Egy hozzám hasonló egyetemistának ezer dollárt felérhetett egy millióval is egy nehezebb hónap során. Még akkor is, ha apám hagyatékának köszönhetően sosem kellett meghúznom magam úgy, mint a legtöbb sorstársamnak.

- És ilyenkor csak egy estéről beszélünk – biccentett. – Bármennyire is csúnya dolog, meg törvényellenes, van olyan összeg, amire még ők sem szívesen mondanak nemet. Pláne, ha éhes szájak várják őket odahaza.