War Zone

4. fejezet

Olivia

Némileg meglepett, hogy Scott visszafelé menet már nem fáradt azzal, hogy bekösse a szemem, de több eszem volt, minthogy ennél többször is megkísértsem a sorsot. Szó nélkül helyet foglaltam az anyósülésen, miután beszállás előtt az ajtajára bökött Valószínűleg ez volt az egyetlen ésszerű döntésem aznap éjjel, nem mintha szándékomban állt volna bármivel is próbálkozni.

Miután lehetőségem volt belenézni a megtestesült fenyegetés jéghideg tekintetébe, , meg sem fordult a fejemben kijátszani őt. Attól a ponttól kezdve tudtam, minden lépésem meg kell fontolnom.

Az ember azt gondolná, ha olyan hivatást választ, amely megköveteli tőle, hogy napi nyolc órán át tanulmányozza a világ legelvetemültebb bűnőzőit, nem sok minden rémítheti meg. Talán akkor sem, ha maga találkozik össze eggyel, noha ezzel még a szakma legnagyobbjai is vitatkoznának. Liam azonban egy más kategóriába tartozott, sőt mi több, ő maga volt egy kategória.

Egyszer az egyik professzorom azt mondta, egy elkövető kegyetlenségét nem az méri, milyen mértékben csonkítja meg az áldozatait, különösen, ha valamilyen mentális betegség is beigazolódik nála. A kegyetlenség a tekintetében lakozott. Akár szubjektív meglátás volt, akár nem, mély nyomot hagyott bennem

Ha valóban a szem volt a lélek tükre, nem akartam látni, mi mindent rejthetett Liam legmélyebb rétegje a zord páncélja alatt. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel, akinek a tekintetében jeges láng égett volna. Az, amit mondott, a burkolt fenyegetései, a gonosz játékok, amelyekbe meginvitált, szinte labdába sem rúgtak a valódi fegyvere mellett. A tekintete volt az, amit magamon éreztem, még akkor is, mikor a raktár látóhatáron kívül került, az autó pedig velünk együtt eltűnt a fák között.

Semmit sem értem el azzal nála, hogy feszegettem a határaimat. Meg sem rezzent. Mintha még szórakoztatta is volna mindazt a haragot, amit sugároztam felé, miközben minden szavam lepergett róla. Azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, ez a viselkedés a státuszával jár, vagy tényleg nincs lelkiismerete. Akkor, azon a ponton igazából nyugodt szívvel tettem volna fel minden pénzem az utóbbira.

A szemem egy idő után le-lecsukódott, és nem akartam belegondolni, mégis hány óra lehet, hát még, hogy hány órája lehetek talpon. A kietlen útszakaszt kétoldalt fák határolták, rajtunk kívül nem lehetett autókat látni. Évek teltek el, mióta utoljára elhagytam a belvárost, így még ha világos lett volna és Scott nem százzal száguldott volna hatvanas táblánál, akkor sem ismertem volna fel a környéket.

Az ujjaimat tördeltem, miközben az ablakon át figyeltem a tájat. Kényszerítettem magam, hogy ébren maradjak. Talán nem bántott volna, de egy porcikám sem bízott meg benne.

Nem sok idő telhetett el, mikor a kocsi egy jobb kanyart követően egy bekötőútra tért, amely a legvégén egy kapuban végződött. A kovácsoltvas szerkezetet mindkét oldalról kőfal támogatta, ami épp elég magasra nyúlt ahhoz, hogy a mögötte húzódó fák lombkoronáin kívül semmi se látszódjon.

- Istenem, hogy mindig egy kibaszott idiótát raknak a kapuhoz! – morogta Scott, ahogy előkapta a telefonját és a füléhez emelte. - Ethan? Melyik hülye nem képes elvégezni a munkáját normálisan? Majdnem nekimentem az istenverte kapunak!

Egy ideig csak a beszédpartnerének elmosódó hangját lehetett hallani a telefon túloldalán. Bármit is válaszolhatott, az kicsit sem nyugtatta le a mellettem ülő Scottot, noha a kapu pillanatokon belül kinyílt, az autó pedig puskagolyóként lőtt ki, így hamar a fal túloldalán találtuk magunkat. Amint beértünk, egyszerre kivilágosodott az egész terület az út mentén elhelyezkedő lámpáknak köszönhetően. Mozgásérzékelők, állapítottam meg magamban.