War Zone

14. fejezet

(Figyelmeztetés: egy kicsit jobban elengedik magukat ebben a verzióban. Olvasni ennek tudatában. - szerk.)

Olivia

Hiába kerestem Vanessát mindenhol a nap hátralévő részében, csak este bukkantam rá. Illetve jobban mondva ő rám, miután nekem túl sok mozgási terem továbbra sem volt, ő viszont épp a szokásos látogatását tette Alessiánál. Amiből egyértelműen következett, hogy egy kis idő elteltével amikor kopogtattak az ajtómon, mindketten a küszöbömön toporogtak, így sikerült egy jó másfél órát eltöltenünk hármasban.

Alapvetően nem volt ellenemre, figyelembe véve, eddig nem sokszor adódott lehetőségem egyszerre lenni a kettejük társaságában, így azonban kénytelen voltam későbbre halasztani a Jonah Garciával kapcsolatos kérdéseimet Vanessa felé. Alec-ről már tudtam, hogy részt vesz a dolgokban, de fogalmam sem volt, Alessia mennyire részese ennek a világnak. Vagyis inkább, hogy Liam mennyire engedi számára, hogy az lehessen. Az eddigi beszélgetéseink során Alessia nem sokszor hozta fel a család témáját és még ennél is kevesebbet a családi üzletet, amiből arra következtettem, vagy egyáltalán nem mutat érdeklődést felé, vagy Liam külön utasította, hogy ne beszéljen előttem.

Így aztán lenyeltem az aggályaimat, míg a két lány eszmecseréjét hallgattam a létező összes témáról, amely beleférhet kilencven percbe, olykor-olykor bekapcsolódva, mielőtt a Marini lány egy ásítás kíséretében el nem köszönt tőlünk, mondván, még van egy utolsó vizsgája, amire készülnie kell.

- Minden rendben volt Jai-val? – kérdezte Vanessa, miközben maga is feltápászkodott az ágyról.

Hatkor kelt, így ő sem maradhatott sokkal tovább.

- Abszolút – feleltem az ajtó felé sétálva. - Igazi úriember.

- Aha, persze – húzta a száját. - A legnagyobb. Örül magának, amiért te vagy az egyetlen, aki még vevő a szar vicceire. Mi már immunisak vagyunk.

Kötelességemnek éreztem Jai védelmére kelni.

- Tényleg jó humora van – ellenkeztem. – Amúgy is értékelem, hogy kedves hozzám.

Hülye lennék, ha nem.

Azonban hiába nem tettem ezt hozzá hangosan, a Vanessa arcára kiülő rosszallás egyértelműsítette, pontosan tudta, milyen gondolatok kavarogtak a fejemben.

- Aki nem, szimplán egy idióta, aki nem éri meg az idődet. És nem tudja, mit veszít.

Nem igazán tudtam mit kezdeni a különös szúrással a mellkasomban, sem azt, mégis miként kellene reagálnom erre úgy, hogy ne kezdjek mentegetőzésbe, még ha valójában nem is nagyon volt miért. De szerencsémre témát váltottunk, és inkább a következő napok programjait beszéltük át – illetve inkább az övét, mintsem az enyémet, nekem továbbra sem volt valami változatos – miközben lekísértem őt a bejárathoz.

Nessától elbúcsúzni egyszerre jelentett megkönnyebbülést, és keserűséget. Még ha kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy itt mindig szem előtt vagyok, még mindig az a lány voltam, aki túlságosan is megtanult egyedül élni. Aki a nap végén ölni tudott volna néhány nyugalmas óráért, ahol csak ő volt és a gondolatai. Egy lélek sem bagózott felé, de nem bánta. Ez így volt rendjén. De az a lényem, amelyik rájött arra, hogy egy ilyen házban az egyedüllét hamar magányba torkollhat, legszívesebben arra kérte volna, hogy maradjon. Hogy tanítson meg olyannak lenni, mint ő, aki képes kinyílni, és elengedni. Aki nem retteg a kötelékektől, hanem hálás értük. Hogy tanítson meg normálisnak lenni.