War Zone

17. fejezet

Sokan kértétek, szóval nem tartom meg tovább magamnak.❤️
Zs.

Liam

- Mégis mi a szar tart ennyi ideig? – morogta Preston, ahogy a terepjárónak támaszkodott, a tekintetével folyamatosan a dokk bejáratát jelző kaput pásztázva.

Követtem a pillantását az említett hely felé, és ittam egy kortyot a vízből, ami egy isteni megváltással ért fel az előbbi közjáték után.

Nem ez volt a legrázósabb menetünk, de a váratlan rajtaütések mindig több futással végződnek.

- Négyen még bent vannak – jelent meg Piper alakja az autó túloldalán, kezében a telefonjával, ami összeköttetésben volt az összes fülhallgatóval.

- Melyik négy? – kérdeztem.

- Nem tudom, most várom Decks-től, ki ment vissza hozzá – felelte Piper, és a füléhez emelte a készüléket. Néhány másodpercig csendben volt, valószínűleg Decks válaszát hallgatva, majd ismét felénk fordult. – Szakadozik a jel, nem írja ki az azonosítóikat. De úton vannak ide.

Bólintottam, és legurítottam a maradék vizet. A műanyagot gyurmaként gyűrtem össze, majd behajítottam a nyitott ajtón át a hátsó ülésre.

Bár én voltam az, aki megalkotta a szabályt, miszerint bármilyen terepmunka is van, a végén mindenki egyszerre indul vissza, és sosem volt problémám a várakozással, kivételesen nem bántam volna, ha iparkodtak volna. Másra sem vágytam, mint hogy eltűnhessek innen, hogy miután legurítottam néhány pohár whisky-t a mai nap sikertelensége miatt, holnap reggel a szart is kiverjem valakiből.

Nem mintha túl sokat buktunk volna, elvégre az áru megvolt sértetlenül. Az már jobban baszta a csőrömet, hogy bárki is állt a mai rajtaütés mögött, az én időmmel játszott.

De csupán idő kérdése volt, hogy a végére járjak, kinek a nevében tették a tiszteletüket a hívatlan vendégeink. Mert, hogy nem saját kútfőből jöttek ide, az is biztos volt.

Nem létezett egyetlen épeszű független banda sem New York-ban, amelyiknek akkora farka lett volna, hogy meglopja bármelyiket is a három nagy család közül. Egyszerűen lehetetlen volt. Ha újak voltak, talán. De még így is elég rémtörténet keringett a pokolban ahhoz, hogy eltántorítsa őket a teljes öngyilkosságtól.

- Signore – hallottam meg az egyik emberem hangját oldalról, mire felé fordulva szembe találtam magam a jelenettel, ahogy ketten az egyik álarcos idiótát szorongatják. Nem ismertem őket név szerint, de az arcuk alapján Ethan regimentjébe tartoztak. – Ő volt az egyetlen, aki még él.

Persze az álarca mostanra már sehol sem volt, de amilyen püffedt és véres volt a képe, igazából pont ugyanolyan groteszk látványt nyújtott nélküle is. Üres arccal néztem végig a szánalmas ábrázatán, miközben a fájdalomtól összegörnyedve próbált összeesni, ha hagyták volna neki.

- Remek – nyugtáztam. – Kössétek össze és dobjátok be valamelyik kocsiba! Majd holnap foglalkozok vele – oldalra pillantottam. – Hol van Ethan?

- Itt van – érkezett a név tulajdonosának hangja a fiúk háta mögül, mielőtt ő maga is felbukkant volna. – Szép kis káosz, ha engem kérdezel – nézett végig a túszunkon, akit a katonái elrángattak a terepjáró hátulja felé.