War Zone

1. fejezet

Olivia

Megpróbáltam a lehetőleg kevésbé láthatóan elnyomni egy ásítást, miközben a tekintetem végig futtattam a neonfénnyel bevilágított helyiségen, hátha megpillantom valahol Maria magas alakját a tömegben, Angelina-val karöltve, aki elkísérte őt a tánctérre, ha már én nem voltam hajlandó semmire. Állítása szerint legalábbis.

Azonban nem tehettem róla, hogy a fél éjszakát a záróvizsgára való tanulással töltöttem, miközben még a felettem lakó szomszéd dübörgésével is számolnom kellett, aki éjfél után úgy döntött, rombolásba kezd a harmadikon. Az éjszakai megpróbáltatásaim ellenére mégis itt voltam velük, noha mindketten tudták, hogy valószínűleg semmi kedvem nincs ehhez az egészhez. Pláne, miután megtudtam, hogy a város másik végébe tartunk, ahová körülbelül ö téve nem tettem be a lábam, nyilvánvaló okokból.

A telefonom képernyője felvillant előttem a pulton.

Wes: Na, milyen?

Az égnek emeltem a tekintetem. Te és a fantasztikus kérdéseid.

De azért válaszoltam:

Én: Szerinted? Egy órája a bárnál ülök.

Eltelt egy-két perc az újabb villanásig. Őt ismerve valószínűleg épp szarrá röhögte magát rajtam.

Wes: Egy hős vagy, ugye tudod?

Nem, nem tudtam. Őszintén nem kellett volna hősnek éreznem magam azért, mert hajlandó voltam egy laza estét eltölteni a legjobb barátnőimmel, de Wesley-nek mintha életcélja lett volna minden elbaszott dolgomat valamiféle normális kontextusba elhelyezni. Kevés nála jóindulatúbb embert ismertem. Minden bizonnyal ez volt az egyik ok, amiért kedveltem őt.
Illetve, amiért megtartottam tőle azt a bizonyos három lépés távolságot is.

Én: Inkább nyugtass meg, hogy minden rendben van odabent.

Az ujjaimmal doboltam a pulton, úgy téve, mintha az őrségen használt ütött-kopott asztalomon tenném. Ami tényleg egy roncs volt és az egyetlen szabad négyzetméterére préselték be az így is szűkös irodának, de legalább az enyémnek mondhattam.

És én ezerszer szívesebben ültem és ünnepeltem volna meg a szűkös irodámban, hogy lediplomáztam, a papír és kávé illatának felhőjében, mintsem egy fülledt, piaszagú szórakozóhelyen.

Wes: Lazíts, Dyer. Nem állt meg az élet, csak mert egy éjszakát kivételesen nem itt gubbasztasz.

De az én életem igen!

Persze ezt Wes nem tudhatta. Így is épp elég fura szokásom tűrte el és érdekes mód még nem húzta fel a nyúlcipőt.

Felsóhajtottam, és a pult fölé aggasztott túlméretezett itallapra néztem. Világéletemben feszengtem a bulikban, de sosem ittam eleget ahhoz, hogy feloldódjak. Egy kocsmával semmi bajom nem volt, pláne a szűk baráti körömmel. De az ilyen helyektől valami elviselhetetlen mód szorongtam.

A hangos zenével semmi bajom nem volt, pláne mivel a legtöbb ehhez hasonló helyen a slágereket részesítették előnyben. A lábam ritmusra ütődött neki a bárszék aljának a Years and Years King-jére. Még ha az itt lévőket egy fikarcnyit sem érdekelte a jelenlétem, valamiért úgy éreztem, hogy az összes tekintet rámtapadna, ha a tánctérre rángatnak. Ezért inkább hanyagoltam.

A legjobb módja annak, hogyan nézzünk szembe a félelmeinkkel, ha inkább rájuk se gondolunk.

Egy fejrázással elhessegettem a sötétebb énem kötözködését. Nem ma, sátán!