Utállak mert szeretlek (Hermione X Piton)

14. FEJEZET

Hát mert szeretlek.

Mikor odaértünk McGalagony tanárnővel Piton házához, elöntött egy nagyon rossz érzés, hogy mi van akkor ha nme is akar látni. Hiszen borzalmas dolgokat végtam a fejéhez, amiket egyáltalán nem érdemelt meg. 

Piton faháza az erdő mélyén helyezkedett el, és csodás építmény volt. 

-Szeretné ha bemennék magával?-Kérdezte McGalagony tanárnő a ház előtt állva. 

-Nem köszönöm, azt hiszem, hogy jobb lesz ha egyedül megyek be.-Feleltem sóhajtva egyet a mondat végén. 

-Rendben, vigyázzon magára!-Mondta, majd másodperceken belül már ott sem volt. Egyedül maradtam a félelmeimmel. 

Erősen gondolkodtam rajta, hogy inkább lelépjek-e és inkább ne menjek be, de (hála az égnek) úgy döntöttem, hogy bekopogok az ajtón. 

Szóval remegő kézzel kopogtam kettőt. Említenem sem kell, hogy a szívem a torkomban dobogott mikor meghallottam a lépteit az ajtó túloldaláról. 

Éreztem ahogy megáll az ajtó előtt. Jó pár másodpercig csak állt ott, és nem nyitotta ki. Tudta, hogy én kopogtam. 

Ezernyi érzés kavargott bennem mikor végre kinyitotta az ajtót, és megláttam a kisírt szemeit. 

Annyira, de annyira meg akartam ölelni, de tudtam, hogy nem tehetem! Nyilvánvaló volt, hogy látni sem akar. 

És persze igaza volt.

-Maga meg mit keres itt?-Elképesztően rosszul esett, hogy újra magázni kezdett. 

-Én csak...én csak gondoltam, hogy beszélhetnénk...-Feleltem lehajtva a fejemet. Mikor újra felnéztem, láttam, hogy Piton felvont szemöldökkel vizslat. 

A szemeiben csak is haragot tudtam felfedezni. 

-Mégis miről akar beszélni?! Egyébként is a tanára vagyok, szóval kifejezetten örülnék neki ha magázna! Legyen már tisztelettudó velem!-A összes szavával egy újabb kést döfött a szívembe. 

-Piton, kérlek ne csináld ezt... Amiket mondtam azokat...

-Amiket mondtál?! Mit akarsz mondani, hogy nem is gondolod már őket komolyan Hermione?!-Itt már Piton sem bírta tovább, és kiadott magából minden bánatot, és dühöt. 

Dühösen beljebb ment a házban, én pedig gyorsan utána mentem a gyönyörű nappalin amit csak fél szemmel tudtam figyelni, mert végig Pitonon volt a tekintetem. 

Mindenhol csodás festmények voltak, a nappali közepén pedig egy sötét barna bőrkanapé foglalt helyet szemben vele egy kis asztallal. 

Piton megállt a kanapé előtt majd visszafordult felém. 

-Ron miatt volt az egész. Azt mondta, hogy szétszakítod a barátságunkat, és én hittem neki! Azért mondtam olyanokat mert reméltem, hogy meggyűlölsz és nem fogsz miattam bánkódni!-Üvöltöttem neki minden erőmből.-Sosem tudnálak nem szeretni!-Jó ideig csöndben bámult a szemeimbe az utolsó mondat után. 

Kábé két lépésnyire álltam tőle, és az a két lépé olyan volt mintha a egy tenger lett volna köztünk. Úgy éreztem, hogy már sosem fogom tudni elérni őt, végleg elvesztettem. 

-Mégis miről beszélsz? Te komolyan azt merted hinni, hogy nem fogok miattad bánkódni? És ezt mind Ron Weasley miatt?!-Teljes mértékben meg tudtam érteni a felháborodását. Én sem tudom, hogy mit gondoltam mikor ezeket tettem. 

-Nem tudom, hogy miért hittem neki... viszont azt tudom, hogy sosem fogom megbocsátani magamnak amit veled tettem. Nincs szó rá, hogy mennyire sajnálom.-Mikor belenéztem Piton szemeibe, már nem haragot láttam, hanem azt a fényt amit elvesztett mikor én azokat a dolgokat tettem amiket mélységesen megbántam. 

Nem volt valami nagy fény, de ott volt. És gyönyörű volt. 

Lassan odalépdelt hozzám, majd amilyen szorosan csak tudott átölelt. 

Csodálatos érzés volt, mikor újra a karjaiban tartott. 

Pár másodperccel később megpuszilta az arcomat, végül pedig az ajkaimra hajolt. Apró csókjaiba beleremegett az egész testem, lelkem. 

-Szeretlek te lány... soha többet ne csinálj ilyet!-Mondta miközben újra magához ölelt, én pedig még jobban magamhoz húztam. 

-Én is szeretlek, és soha, de soha többet nem csinálok ilyet, örökre veled akarok maradni! Nem érdekel senki más sem, csak is te!-Feleltem a nyakába csimpaszkodva. 

Igen, újra visszatért a fény Piton szemeibe, és vele együtt az én szemeimbe is.