A bal karom kapott egy jókora gipszet, én pedig elég sok szem fájdalomcsillapítót. Persze HaeWon rögtön elkobozta a gyógyszert, így csak akkor vehetek be, ha már ő is beleegyezik abba, hogy borzasztóan fáj a karom és szükségem van rá. Éppen ezért könyörgök most is a konyhában állva, szinte már sírva a fájdalomtól.
- Utána felhívom anyát – mondom neki. Igazából nem akartam elmondani anyának, mivel ha itthon lenne, nem kellene más országokba telefonálgatnunk és e-maileket írogatnunk neki, amikor véletlenül történik velünk valami.
- Biztos? – kérdezi felvonva szemöldökét.
- Biztos. – Bólintok, mire a kezembe nyom egy tablettát, majd a telefonját. A fájdalomcsillapító bevétele után a nappaliban telepedek le és anyát tárcsázom, aki két csörgés után egyből fel is veszi.
- Mondd, kislányom! – Néha valóban mérges vagyok anyára, amiért magunkra hagy minket ilyen sok időre, mégis amikor meghallom a hangját, egyszerűen nem tudok haragudni rá. Most is szinte könny szökik a szemembe, ahogy beleszól a készülékbe.
- Wonpil vagyok – mondom.
- Kicsim! Miért nem a te számodról hívsz? – értetlenkedik. Hangján érződik a kétségbeesés.
- Eltört – közlöm. – Tegnap délután próba után estem egy nagyot a biciklivel és eltört a karommal együtt – mesélem neki.
- Jézusom, Wonpil! – Kiált fel.
- Nincs semmi súlyosabb bajom, anya. Begipszelték a kezem, kaptam fájdalomcsillapítókat és HaeWon ügyel rám, ha akarom, ha nem. – Nyugtatom.
- Akkor maradhatok a szünetig – állapítja meg.
- Persze – mondom sóhajtva. Azért jól esett volna, ha haza akart volna jönni a baleset hallatán. Úgyis azt mondtam volna neki, hogy felesleges ezért hamarabb utazni, mégis örültem volna, ha felveti.
- És, mi újság az én kisfiammal ezenkívül? – kérdezi. Hallom hangján, hogy mosolyog. Tudja, hogy utálom, ha így hív.
- A kisfiaddal nem igazán történik mostanában semmi különös – mondom kihangsúlyozva a kisfiú" szót.
- Azért mégis! – Erősködik. Megismerkedtem az interneten egy nagyon értelmes és aranyos meleg sráccal. Ja, egyébként képzeld, én is meleg vagyok, de titkolom vagy négy éve.
- Próbálgatunk a zenekarral. Januárban lesz egy fellépésünk, és mindenki teljesen lázban van miatta – mesélem inkább. Jobb szeretném akkor elmondani neki, amikor itthon van. Azért ez mégsem telefontéma.
- Ennek nagyon örülök, Wonpil.
- Mikor jössz haza? – kérdezem.
- Négy hét múlva a szünet idejére. Utána itt is folytatódik a tanítás. Harmincadika körül tervezek majd visszajönni – magyarázza.
- Rendben. – Bólintok, bár ő ezt nem láthatja. – Menj nyugodtan a dolgodra, lerakom.
- Szeretlek, Wonpillie!
- Én is! – Ezzel kinyomom.
- Mit mond? – Hallom HaeWon hangját a konyhából.
- Négy hét múlva jön a szünetre, de már harmincadikán megy vissza – mondom, majd bevonulok a szobámba.
- Miattunk csinálja, ne légy rá mérges, kérlek! – Kiált utánam, de nem válaszolok, helyette inkább felnyitom a laptopom tetejét. A telefonom tönkre menésével ez lett az egyetlen hely, ahol a srácokkal kommunikálni tudok. Az internet betöltésével nagyon sok olvasatlan üzenet fogad a zenekartól, Bambaméktől és még YuGyeomtól is. Mind afelől érdeklődnek, hogy mi miatt nem jelentem meg az iskolában. Röviden válaszolok mindenkinek, majd az e-mail fiókomat nyitom meg.
YOU ARE READING
Hi, hello || Day6
Fanfiction❝Mindketten külön utakon jártunk azelőtt. Te te voltál, én pedig én. Úgy éltünk, hogy nem ismertük egymást. Mégis egy sziával belőled és belőlem "mi" lettünk. Most pedig kicsit halkan és kissé borzongva, izgatottan sétálok feléd, majd óvatosan, de...