Hi, hello || Day6

5

Még egy hét elteltével is azon gondolkodok, amit BamBam mondott azon a délutánon. Akárhogy is nézem a dolgokat, nem tudom egyik srácra sem ráilleszteni a levelezőtársam személyét. Persze, azzal a kicsivel nem is lehet igazán sokat kezdeni, amennyi abból az egy tőle kapott levélből kiderült róla. Tudom, hogy mi a szülei foglalkozása, hogy nincs testvére és velük él a nagymamája. Viszont ugyanezen információk egyikét sem tudom a Bambamnek gyanús fiúkról. Még Young Kről sem! Lényegében e miatt még egy kicsit szégyellem is magam, hiszen már több mint négy éve ismerem őt.

A bandával egész héten Jae és Young K eltiltása miatt csak az iskolában találkoztunk, elmaradtak a próbák. Igazából az a helyzet, ha a két srác kiesik néha valamiért, mi, a többiek is meghalunk ilyen téren. Eddig rajtuk kívül ketten voltunk SungJinnel, aki, amikor nincs próba állandóan tanul, meg egyébként is a kettőnk viszonya kissé kínos. Most, hogy itt van DoWoon, talán menne valahogy a gyakorlás, de a garázs hiányában ez elég bonyolult.

- Ma már jöhettek. Azt mondta, tudja, hogy milyen fontos nekünk a banda, és örül, hogy legalább ezt komolyan veszem. – Grimaszol egyet Young K. Az iskola kapuja előtt állunk és DoWoonra várunk, hogy egyből indulhassunk Brianékhez.

- Anyukád tényleg a legjobb fej a világon – mondom.

- Ja. Amikor ezt mondom én is neki, csak annyit válaszol, hogy annak, aki emberekkel foglalkozik az a legnagyobb feladata, hogy jó fej legyen. – Mosolyog rám, mire eszembe jut, amit Mark mondott, így tekintetem kicsit elkalandozik felfelé görbülő ajkain. Valóban tökéletes mosolya van a srácnak. Már-már annyira tökéletes, hogy elgondolkodtatja az embert, vajon csak egy gondosan felöltött álvigyorral van dolga, vagy valódi, őszinte érzések késztetik mosolygásra. – Hé! – Csettint hirtelen arcom előtt, mire megrázom a fejem remélve, hogy ki tudom rázni belőle az előbbi gondolatokat. – Min gondolkodsz ennyire? – Mosolyog ismét rám, mire el kell fordítanom a fejem. Jézusom, WonPil!

- Csak... Semmi! – Kezdem az út kövezetét vizsgálni kínomban.

- Menjünk akkor! – Vereget hátba és a többiek után indul. Nagyot sóhajtva tolom én is a biciklimet utánuk. Kezdem úgy érezni, Kunpimook csak nehezített a helyzetemen.

Amikor együtt zenélünk a srácokkal, bátran merem állítani, hogy mind az öten teljesen más emberekké válunk, mint ahogy a barátaink ismernek minket. A dobok mögé ülve DoWoon magabiztossá válik, eltűnik az a kissé zavart és szégyellős kisfiú, amilyennek általában mutatja magát. Young K szinte megszállottá válik attól kezdve, hogy a vállára akasztja a gitárját. Mintha ilyenkor teljesen kikapcsolná a külvilágot, nem érez semmi mást, csak az ujjai alatt életre kelő gitárja húrjait. SungJin sem az a kissé görcsös éltanuló osztályelnök, mint az iskolában. Ahogy a mikrofon mögé áll és megpengeti a húrokat, mintha minden görcs feloldódna benne. Határozottan ő válik a leglazábbá közöttünk. Még Jaehyung is fegyelmezetté válik a zenénk hatására. A srácot a hatévi ismeretségünk alatt eddig egyedül ilyenkor láthattam ennyire koncentrálni. Valószínűleg én is változok, amikor a billentyűk mögé kerülök, bár magam nem láthatom, így azt leírni nem is tudom. Viszont azzal tisztában vagyok, mit érzek zenélés közben. Olyan ez az egész, mintha haza érnék egy fárasztó nap után. Körbe ölel melegséggel, nem érzek kimerültséget, sem unalmat. Még akkor sem, ha ugyanazt a számot már tizedjére adjuk elő, vagy századjára kell elénekelnem a részeimet, csakhogy minden a legtökéletesebb legyen.

- Álljunk meg tíz percre! – Tartja fel a kezét Young K az egyik általa írt dal végén. Általában ő írja a szövegeink egészét, majd együtt átnézve változtatunk rajta ott, ahol valami nem tetszik. Bár erre eddig még nem igazán került sor egy-két alkalom kivételével.