Hi, hello || Day6

8

Feladó: Imal555ner@naver.com

Címzett: pencilboi@naver.com

Tárgy: lefestettelek

Hello!

Ha tudnád, hányszor képzeltelek már el téged különböző élethelyzetekben, valószínűleg kicsit megijednél tőlem. Ahogyan iskolába jársz – azaz rohansz, miután a nővéred felébresztett. Ahogyan álmosan pislogsz az órákon, és megkönnyebbülve sóhajtsz fel a csengő hallatán. Ahogyan a barátaiddal szórakozol. Talán kosarazni szerettek, esetleg focizni – nem tudom, mindkettő közben elképzeltelek már. Ahogyan édesanyáddal telefonon beszélsz és mosolyogsz, hiszen megfogadtad a tanácsomat, miszerint nem szabad dühösnek lenned rá. Ahogyan nyugodtan sétálsz egy parkban, ahol a szép zöld füvet tarka virágok színesítik, majd eléd lépek és te rögtön felismersz. Ahogyan megcsókolsz.

Döbbenten meredek az egyértelműen befejezetlen levélre. Ahogyan megcsókolsz. Ez a srác éppen most vallotta be nekem, hogy ábrándozik arról, hogy csókolózunk.

- Mit bámulsz ennyire? – Próbál belelesni telefonomba a mellettem ülő Bambam, mire gyorsan lezárom a képernyőt.

- Semmi - mondom, viszont még mindig csakis egy dolog tud a fejemben járni. Elképzeli, ahogyan megcsókolom. Érzem, hogy szép lassan lángolni kezd az arcom, valószínűleg versenybe szállhatna egy jól megérett paradicsommal is.

- Jézusom, mi van veled? – Néz rám riadtan Kunpimook, és a homlokomra helyezi tenyerét. Észreveszem, ahogyan páran hátra fordulnak és kíváncsian méregetnek. Köztük HweSeung is, aki zavartan fordítja el fejét, amikor találkozik a tekintetünk.

- Ne hülyéskedj! Nincs semmi bajom! – Rázom meg a fejem. – Hirtelen melegem lett, de semmi különös. Biztos a fájdalomcsillapítótól – teszem hozzá, mire bár még mindig aggódó arckifejezéssel, de bólint, és a telefonjával kezd foglalatoskodni.

Loner elképzeli, hogy megcsókolom. A gondolat egyáltalán nem hagy nyugodni, szinte el sem tudom hinni. Lehet azt írta, hogy megcsúszol, de én beleképzeltem azt, hogy megcsókolsz, ezért ismét feloldom a telefonomat, hogy megnézhessem, nem olvastam-e félre. Az e-mail betöltése helyett egy újabb üzenet fogad, ami alig érkezett pár perce.

Feladó: imal555ner@naver.com

Címzett: pencilboi@naver.com

Tárgy: OMG

Jézusom! El sem hiszem, hogy leírtam! Azt meg pláne, hogy el is küldtem. Esküszöm, még csak emlékezni sem emlékszem arra, hogy megnyomtam volna a küldés gombot...

Mondjuk mindezt és a tényt, hogy le mertem írni, miről ábrándozok, megmagyarázza az, hogy tegnap este eléggé furán éreztem magam, nem hiszem, hogy önmagam voltam. Annyira szégyellem magam miatta, viszont visszacsinálni már nem tudom. Igen, bevallom, hogy számtalanszor elképzeltelek már, hol arc nélkül, hogy arccal, azt találgatva vajon ki lehetsz. Mégis... Nem érzem azt, hogy készen állnék arra, hogy megismerjelek, hogy szégyenkezés nélkül, a valódi énem a szemedbe merjen nézni.

Tényleg nem arról van szó, hogy nem szeretném tudni, hogy ki vagy, esetleg az vagy-e, akinek képzellek. Egyszerűen én csak félek, hogy csalódást okozok a kilétemmel, hogy talán nem az vagyok, akit vársz.

Én csak szeretek a határaimon belül maradni, és számomra ez a határ jelenleg a névtelen levelezésnél húzódik, és nem enged tovább. Tudod, én tényleg bírom a határokat. Olyan ez, mint a matekban: meg van adva, mit hogyan kell csinálni. Először szorozol, és csak azután jöhet az összeadás. Vagy mit a zenében: adott egy kotta, egy hangsor, amelyet ha követsz, valami csodát hozol létre. Oké, valószínűleg ez most úgy hangzik, mintha megrögzötten követném a szabályokat. Igazából nem tudom...

Remélem, nem voltam túl rideg, esetleg visszautasító. Kérlek, értsd meg, hogy félek.

És mivel már úgy is lelepleződtem:

Csókol,

Loner

Ha nem lenne körülöttem egy teli busz fiatal, esküszöm, hogy felsikítok, viszont így csak visszafogva magam, lehunyt szemekkel mélyeket lélegezem, nehogy kitörjön belőlem a visítozás. Én egyszerűen nem tudom felfogni ezt az egészet! Megőrjít a srác, ahogyan egyszerre fél és vall be nekem ilyen dolgokat. Én csak szeretném őt ebben a pillanatban átölelni. Szinte érzem, ahogyan remeg a karjaim között. Majd függetlenül attól, hogy ki ő, szeretném biztosítani arról, hogy lehetetlen az, hogy csalódjak benne. Hiszen nem számít, ki ő, mert nem azt kedvelem, amit mások látnak benne, hanem a valódi Lonert, akit talán csak én ismerek a levelei által.

- WonPil! – Ábrándozásomból BamBam hangja térít vissza a való világba.

- Mi az? – Nyitom ki a szemem, mire szinte az egész osztállyal szembe találom magam.

- Énekelsz nekünk? – kérdezi EunBi.

- Most? – Húzom el a számat. A jelenlegi állapotomban elég nehéz bármire is koncentrálni.

- Csak öt számot, és békén hagyunk. – Alkudozik a lány tovább.

- Három! – Csökkentem a dalok számát, mire bólintanak. – Hadd gondoljam végig! – Dörzsölöm meg az arcom. A zenekaron belül kötött "egyezmény" szerint ameddig nem lépünk fel sehol, nem énekelhetjük a dalainkat nyilvánosan, ezért azok ennek értelmében ki is estek. – Mit szóltok egy Bigbanghez és egy Maroon5hoz? A harmadikat pedig még kitalálom, mert lövésem sincs – mondom és belekezdek az egyik kedvenc BigBang számomba, a Liesba.

Amióta az osztálytársaim tudják, hogy benne vagyok Brianék zenekarába, gyakran énekeltetnek szünetekben, vagy a közös kirándulásain alkalmával, amit igazából nem is bánok, hiszen ezek a kis mini koncertek sokat segítenek a lámpalázam leküzdésében és kicsi gyakorlattal is szolgálnak. Talán így nem lesz annyira nehéz majd színpadra állni Januárban.

Amíg a srácok az első dal alatt még kissé félénkek voltak velem énekelni, a második számot, a Girls like you-t már elég sokan dalolták, még az elől ülő kisebbek is hátra fordultak, sőt YuGyeom és DoWoon hátra is jöttek hozzánk és a Maknae dobolni kezdett. A harmadik dalba szinte gondolkodás nélkül kezdtem bele, bár nem terveztem pont ezt elénekelni. Nem igazán koncentráltam a többiekre, egyedül azt hallottam, ahogyan Kunpimook örömében felkiált, majd ahogyan DoWoon is bekapcsolódik a dobbal, melyül most az egyik ülés karfája szolgált. Nem néztem senkire, nem tudtam senkiről leolvasni, meglepte-e a dal, esetleg leleplezve érzi-e magát, hiszen én akármennyire is szeretném, Loner még nem áll készen, és ezt tiszteletben akarom tartani. Ezért pedig inkább csak arra koncentráltam, nehogy véletlenül csupán hat „sad"-et énekeljek. 

a szokottnál kicsit rövidebb lett most ez a rész (kb. 900 szó), viszont azt hiszem, az a félbehagyott levél kárpótolja a rész rövidségét ;)