Hi, hello || Day6

1

Reggelente általában a nővérem kelt mielőtt elindulna az egyetemre, mert tudja, hogy ha elmenne anélkül, hogy szól nekem, képes lennék átaludni az egész napot. Aztán miután elhagyja a lakást, tíz perc múlva ismét megcsörget, hogy biztos legyen abban, valóban kikászálódtam az ágyból.

Ma szombat van, szóval a reggelem ezen horrorisztikus részének el kellene maradnia, mégis arra ébredek, hogy HaeWon bevágtat a szobámba és hatalmas lelkesedéssel széthúzza a sötétítőt az ablakon.

- Nagyon örülnék, ha megosztanád velem, miért van meg a lökött barátaidnak a telefonszámom. – Hangja kissé számonkérőn cseng, mégis érezhető, hogy egy cseppet sem haragszik. Nagy nehezen kinyitom a szemem és felé fordítom a fejem. Bár a hirtelen fénytől még hunyorognom kell és nem látok teljesen tisztán, az mégis egyértelműen kivehető, hogy még ő is pizsamában van.

- Pontosan erre az esetre – motyogom. – Ma meghallgatások lesznek a bandához, mert JongHyun hyung kilépett. Korán akarjuk kezdeni. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok felkelni, hiába a sok ébresztő és hiába csörgetnek a többiek – magyarázom. Egyébként igazam van. Közel tíz nem fogadott hívásom van, és a riasztások sem voltak képesek felkelteni.

- Mindenesetre valami Young akárki azt üzeni, tizenöt perced van, hogy odaérj hozzájuk. – Ezzel kimegy.

Nagyokat pislogva mászok ki az ágyból és gyors készülődésbe kezdek. Brianék közel tíz percre laknak tőlünk, szóval van körülbelül három percem elkészülni. Gyors arc és fogmosás után felkapom a székről a tegnap este előre oda készített ruhát és már viharzok is ki a szobából, egyenesen a bejárati ajtó felé.

- Stop! – kiált utánam nővérem, mire türelmetlenül megfordulok. – Majd vegyél valami kaját. – Nyom kezembe egy bankjegyet.

- Isten vagy, HaeWon! – Puszilom arcon, majd igen sietősen elhagyom a házat.

Biciklire ülök és őrült tempóban tekerek el a megbeszélt helyszínre, a barátomék garázsához. Úgy négy utcára laknak tőlünk, szintén a belváros egy nyugisabb részében, ahol leginkább családi házak vannak és kisebb lakótelepek. Ezen a területen nincs több tíz emeletes felhőkarcoló, vagy hatalmas bevásárlóközpont.

- Hi, people! Már itt is vagyok! – Vágom ki magam előtt a garázs ajtaját, és szinte berobbanok rajta. Kissé meglep a bent fogadó tömeg. Alapból mi vagyunk négyen: Jae, Brian, SungJin és én, azaz Wonpil, viszont rajtunk kívül még legalább hat fiatal srác tartózkodik a próbateremmé alakított garázsban. A legfiatalabb kinézetre tizenöt lehet, míg a legidősebb talán huszonegy, a nővéremmel egyidős.

- Hány perce keltél? – kérdezi nevetve Jae, mire az órámra nézek. Azaz néznék, ha rajtam lenne, így a telefonomért nyúlok a zsebembe, ami szintén nincs a helyén. – Oké, nem kell megmondanod. Mindent értünk, haver. – Paskolja meg röhögve a maga mellett lévő helyet, mire ásítva leülök.

- Szóval! Most, hogy mindenki megérkezett, el is kezdhetnénk! – Áll fel Young K kihangsúlyozva a mindenkit, mire kissé lehajtom a fejem. Én vagyok köztük a legfiatalabb, mégis mindig rám kell várniuk. Bár egy kicsit sajnálom ezt, mégsem vagyok képes változtatni rajta. – Akar valaki kezdeni, vagy inkább nekünk kellene választani? – kérdezi a meghallgatásra érkezetteket, mire a legidősebbnek tűnő egyből feláll és magabiztosan a dobfelszereléshez sétál. – Csak tessék! – Mosolyodik el Young K és int, hogy elkezdheti. Ahhoz képest, amennyire határozottnak tűnik, a játéka nem túl jó, sem nekem, sem a többieknek nem kelti fel az érdeklődését. Igaz udvariasságból mielőtt elmenne megkérdezzük a nevét, hogy mióta játszik és biztosítjuk arról, hogy értesítjük, bár mindenki tudja, hogy túl idős hozzánk, és nem is játszik úgy, ahogy elvárnánk. Őt még három jelentkező követi, akik szintén a "biztos nem" kategóriát erősítik, köztük a legfiatalabb fiú is, akiről, mint kiderül, valójában tizennégy éves, bár a jelentkezésébe tizenhatot írt.