Hi, hello || Day6

16

Számtalan levelet küldtem Lonernek az eltelt két nap alatt egészen máig, de egyetlenre sem válaszolt ma reggelig. Remegő kézzel oldom fel a telefonomat és nyitom meg az üzenetet.

Feladó: Imal555ner@naver.com

Címzett: pencilboi@naver.com

Tárgy: Re.: kérlek, válaszolj

Hello.

Azt hiszem... Nem. Igazából száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy ki vagy és bár örülök, hogy arcot is tudok ezentúl hozzád kötni, mégis kicsit megrémiszt a dolog és dühös is vagyok.

Totál igazad volt, amikor azt írtad nekem, hogy mekkora egy idióta vagy. Igen, Wonpil, az vagy! Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehettél ilyen óvatlan. Amikor az ember egy ekkora titkot rejteget, a minimum az, hogy lezárja valamilyen kóddal a készülékét, nem? Istenem! Nem is azért vagyok ilyen dühös, mert tudnak rólam, mint Loner, hanem azért, hogy te ilyen képtelen és kínos helyzetbe keverted magad.

Egész hétvégén ezen gondolkodtam, és tényleg nem tudom. Sajnálom, ami veled történt és látva a többiek reakcióját, nem hiszem, hogy lenne elég bátorságom kitálalni. Teljesen össze vagyok zavarodva. Itt biztonságban éreztem magamat, de nem hiszem, hogy tudnám így érezni magam a való életben.

Kívánom, hogy sok erőd legyen ma a sulihoz, szükséged lesz rá.

Sajnálom, hogy így alakult...

Loner.

Nem tudom visszatartani a könnyeimet, ahogyan a fiú levelét olvasom. Igaz, hogy nem mondja ki, mégis egyértelművé válik számomra, hogy nem fogok több levelet kapni tőle és a rejtőzködést választja helyettem. Talán egy nap majd ő is felvállalja a melegségét, de erősen kétlem, hogy ez pont most lenne. Az utóbbi időkben a megszokottnál is kétségbeesettebbnek érződött a leveleken keresztül, így tényleg kizártnak tartom.

Eszem ágában sincs időben érkezni az iskolába. Inkább tűröm el a tanárom szidását és azt, hogy az osztálytársaim megbámulak, hiszen ők még összesen így is kevesebben vannak, mint amennyi emberrel találkoznom kellene, ha bemegyek csengetés előtt, amikor tele vannak a folyosók és az udvaron is diákok tartózkodnak.

Az óra után sem megyek ki a folyosóra, sőt, egyetlen szünetben sem teszem meg. Rettegek attól, hogy belém kötnek a felsőbb évesek, esetleg valaki felhozná Lonert, ezért inkább alvást színlelve fekszek a padomon és nem igazán törődök semmivel.

Persze, ahogyan arra számítottam, a bandatagok felém sem néznek. Csak Bambam próbált meg egy alkalommal beszélni velem, még a nap elején, de nem igazán voltam kommunikatív, így felhagyott a próbálkozással. Azóta minden szünetben rögtön feláll, és Markkal az oldalán elhagyja a termet anélkül, hogy rám nézne.

Természetesen hallom, ahogyan az osztálytársaim sugdolóznak rólam, vagy ahogyan megállnak páran a terem ajtajában, hogy be kiáltsanak valami gusztustalant, majd elrohanjanak. Ilyenkor még szorosabban hunyom le a szemem, nagy levegőt veszek, és addig nem engedem ki, ameddig el nem számolok hatvanig, rosszabb esetben százig és azért könyörgök, bárcsak megfulladnék. Akkor nem kellene a gonoszságaikat hallgatnom.

Ebédelni sem megyek le, mivel az egész napos tűrés, és rosszkedv annyira kifárasztott, hogy valamikor, a nagy szünet előtti óra végén elalszom, és senki nem ébreszt fel. Nem mintha akkora nagy kedvem lenne épp akkor megjelenni az ebédlőben, amikor az egész iskola ott tartózkodik. Már csak arra ébredek, ahogyan az osztályfőnökünk megjelenik és becsapja maga után az ajtót.