Hi, hello || Day6

15

Amikor kiérek az utcára YuGyeomot már sehol nem találom, mintha felszívódott volna és jelen pillanatban én is éppen ezt szeretném: eltűnni innen, és ha lehet, akkor az egész világról. Nem akarok az emberek elé kerülni, hiszen úgyis tudom, mi vár majd rám: megvető pillantások, gúnyos beszólások minden oldalról. De még csak haza sem mehetek egyig, nem akarom elrontani HaeWon estéjét. Legalább egyikőnk érezze jól magát és üdvözölje boldogan az újévet, így az otthonunkkal ellenkező irányba indulok el a hideg és sötét, petárdadurranástól zajos éjszakában.

Nem tudom, velem van-e a baj, vagy ez természetes, de nem igazán érzem idegesnek magam a történtek miatt, ami lehet, csak amiatt van, hogy még nem is igazán fogtam fel, mi történt pár perccel ezelőtt. A talpam alatt összepréselődő, frissen esett hó ropogását hallgatva idézem fel az eseményeket. Még az is eszembe jut, hogyan kerülhetett EunBihez a telefonom. Valószínűleg akkor történt, amikor azt tetettem, hogy üzenetem érkezett, majd leraktam a mellettem lévő szekrény polcára. Aztán érkezett Cha Hoon és teljesen elfeledkeztem a készülékről és követtem a konyhába. Valószínűleg a lány ekkor vette el, és amilyen egy barom vagyok, nincs zár a telefonomon, mert utálok bajlódni vele, pedig ügyelnem kellett volna, legalább Loner érdekében. Mert ezzel nem csak engem lepleztek le, hanem a srácot is részben. Mindenki tudja, hogy van még valaki és feltehetően ez a valaki YuGyeom. Egyszerűen nem tudom hová tenni a viselkedését. Vagy ő Loner, vagy nem tudom, mi történik körülöttem, hiszen honnan máshonnan tudta volna, hogy rólam van szó, amikor addig EunBi meg sem említette a nevem, ameddig el nem vette tőle a telefonomat.

Már közel tizenöt perce kószálok a hidegben és kezdem elveszíteni az önbizalmamat azzal kapcsolatban, hogy hol vagyok pontosan. Még az igen gyér közvilágítás sem könnyíti meg a tájékozódást. Úgy szeretnék valakit felhívni, hogy keressen meg és jöjjön értem, de nincs hozzá bátorságom. Félek felhívni a barátaimat, mert tartok attól, hogy fel sem veszik, ha meglátják nevemet a kijelzőn, akkorát csalódtak bennem. Most valószínűleg mindenki, aki Markéknál van, rólam beszél. Talán Loner is köztük tartózkodik és csendben hallgatja, ahogyan szidnak minket. Egészen biztosan lelepleződtem előtte, de számomra soha nem fog már kiderülni, ki az a srác, aki szinte mindennél fontosabb számomra.

- Hol a francban vagyok? – motyogom. Leheletem füstszerűen terjed a hideg levegőben.

- Milyen jó, hogy én itt vagyok és tudom, hogy hol is vagy pontosan! – Hallok meg egy hangot magam mögül. Szinte elszédülök, olyan gyorsan fordulok meg ijedtemben, mégis kellemes megnyugvás tölt el, amikor meglátom a kedvesen mosolygó Cha Hoont. Említettem már, hogy a srác mindig akkor jelenik meg, amikor a legnagyobb szükség van a jelenlétére?

- Hogy kerülsz ide? – kérdezem vacogva.

- Úgy öt perce követlek már. – Von vállat és nekem dobja a Tuanéknál felejtett sálamat, majd előhúzza a zsebéből a telefonját, hogy megnézze, hány óra van. – Még időben vagyunk, gyere! – Fogja meg a csuklómat, és húzni kezd éppen az ellenkező irányba, mint amerre eddig tartottam.

- Nem megyek vissza. – Rántom vissza a kezem, mire felnevet.

- Nem vagyok olyan idióta, hogy visszaviszlek azok közé a homofóbok közé – mondja, és ismét húzni kezd maga után.

Körülbelül a tizedik sötét és szűk utcán vezet keresztül, amikor elkezdem megelégelni a helyzetet.

- Fogadni merek, hogy a többiek küldtek utánam, hogy gyilkolj meg valahol, ahol senki nem lát minket – motyogom, és ki akarom rántani a csuklóm a keze szorításából, de nem hagyja.

- Már mindjárt ott vagyunk, nyugalom! – Vonszol tovább a szűk, szinte sikátorokhoz hasonlító utcákon, és ez így megy még közel öt percig, mire végre megáll és elengedi a kezem. - Megérkeztünk – közli a hátam mögé mutatva, mire megfordulok, és szembe találom magam az egész fővárossal. – Még van három perc éjfélig. Innen látszik a legszebben a Lotte World Tower tűzijátéka – magyarázza miközben felül az út mentén húzódó korlátra. Nem szólok semmit, csak bámulom a kivilágított várost. Néhol már ellőnek egy-egy tűzijátékot és egyfolytában hallani a petárdák hangját.

Egészen a visszaszámolásig némák vagyunk. Én egyszerűen nem tudok mit mondani, ő pedig talán hagyni akar gondolkodik egy kicsit. Aztán mintha felrobbanna a torony, elkezdődik az Újévet köszöntő fényjáték, minek következtében most a gyönyörűségtől nem tudok egy szót sem kiejteni a számon. A tűzijáték közel tíz percig tart, majd minden elsötétedik és az emberek ujjongani kezdenek örömükben.

- Mivel most azt hiszem, nem túl alkalmas boldog Újévet kívánnom, így inkább azt kívánom, hogy légy boldog! – Mosolyog rám.

- Nagyon kiakadtak? – kérdezem halkan, mire elhúzza a száját.

- Páran. Szerintem a legtöbbjüket csak meglepte a dolog. Miután elmentél az a lány elkezdett valami srácról beszélni, aki a sulinkba jár és Lonerként írja alá a leveleit, amiket neked írt. Ezek után elkezdett sírni, hogy mennyire undorodik magától, amiért egy ilyen emberbe szeretett bele. Ezután már nem tudom, mi történhetett, mert elindultam utánad.

- Te? - Nézek rá.

- Mi van velem? – értetlenkedik.

- Meglepett? Vagy undorodsz?

- Szerinted elhoztalak volna ide tűzijátékot nézni a történtek után, ha utálnálak? – kérdezi. Nem válaszolok. – Szóval? Tényleg létezik ez a Loner srác, akibe állítólag szerelmes vagy, vagy csak az a boszorkány találta ki?

- Nem...te vagy? – Nem merek rá nézni, a fiú helyett az éjszakai várost kémlelem.

- Szeretnék ő lenni – mondja, mire egy kicsit összetörik a szívem. Az utóbbi időkben nagyon reménykedtem abban, hogy Hoon rejtőzik Loner álarca mögött. – De azt hiszem, nem én vagyok az, akit keresel.

- Nem ilyen egyszerű, ugye? – Grimaszolok, mire felnevet.

- Hát nem. De talán megéri szenvedni érte. – Vereget hátba. – Tudom, hogy akire most a leginkább szükséged lenne, az nem én vagyok, de ha bármi van, én melletted leszek.

Hoon egészen a házunkig kísért. Azt mondta, kötelességének érzi, hogy velem maradjon, mert mi lesz, ha elkeseredettségemben úgy gondolom, jó ötlet lenne egy autó elé vetni magam.

- Köszönöm, hogy nem utálsz – mondom neki, amikor az ajtóhoz érünk. – Szívesen behívnálak, vagy ilyesmi, mert jó lenne még beszélni, de nem tudom, mi vár rám odabent. Elméletileg itt van a nővérem majdnem barátja és ki tudja, mit csinálnak. – Mentegetőzők.

- Ugh. Inkább megyek! Viszont hívj, ha sétálnod kell még egy kört a tesódék kedvéért. – Neveti el magát és elindul Brianék háza irányába, én pedig benyitok a bejáratin. A nappaliban félhomály fogad, HaeWon az egyik fotelben alszik, és a srácnak semmi nyoma. Nem akarom felkelteni a testvéremet, hogy azután életem legrémesebb szilveszteréről kelljen neki mesélnem, ezért csak óvatosan mellé lopódzom és ráterítem a kabátom, nehogy megfázzon.

Egészen eddig direkt nem figyeltem a telefonomra, viszont a szobámba érve elég nagy kényszert érzek arra, hogy feloldjam és megnézzem az iskola csoportját, hogy kínozzam magam egy kicsit. Ami legelőször felkelti a figyelmemet az a zenekartól kapott közel száz olvasatlan üzenet. A legeslegelső DoWoontól érkezett, nem sokkal az után küldhette, hogy YuGyeom elviharzott.

DoWoon: Wonpil hyung, nem tudom, mi történt, de YuGyeom azzal fenyegetőzik, hogy felgyújt téged...

A többiek mind arról érdeklődnek, jól vagyok-e, hol vagyok, velem van-e Cha Hoon, Jae pedig arról biztosít, hogy adott a csajnak, amit nem igazán tudok hová tenni és bár megérdemelné, remélem nem tett kárt benne.

Viszont a csoportos beszélgetés, melyet az egész iskola használ sokkal durvább. Szinte minden második üzenetben megtalálható a melegekre használt nem túl szép szó, sőt, még egy EunBiről készült videót is feltöltöttek, ahogyan felolvassa a levelem. Nem vagyok képes tovább olvasni, sem hallgatni az újabb üzenetekről szóló értesítések csilingelését ezért kikapcsolom és a földre dobom a telefont.

El fogom veszíteni Lonert...