HOTLINE SEGÉLYHÍVÓ VONAL ᵐᵉᵃⁿⁱᵉ [✔]

ÖT

2:16

— Hello?

— Mingyu. — Mély levegőt veszek. A szívem a torkomban dobog. Izgulok, mert valami szokatlan dologra készülök.

— Wonwoo, hát jól vagy! — mondja megkönnyebbülve, így nekem is leesik egy jókora szikla a mellkasomról.

—  Igen, legalábbis mostantól — mondom egy gyenge mosoly kíséretében.

— Nagyon aggódtam azok után, hogy csak úgy kinyomtad a telefont — vallja be, hangja őszintének tűnik. 

— Igen — értek egyet vele egyhamar. Valami visszatart, és nem engedi, hogy eleredjen a szám, de erőt veszek magamon.

Mély levegő be, és ki.

Ez kemény lesz.

— Azt hiszem, hogy készen állok beszélni a témáról — nyögöm ki végül nagy nehezen.

— Miről is? — értetlenkedik.

— Arról, hogy miért vagyok ilyen.

— Hallgatlak — válaszolja egyből, érdeklődve. 

— Nincs semmi probléma velem. Minden egyes napomat normálisan élem, de néha visszafordíthatatlanul rám tör a szomorúság. — Beszéd közben lecsukom a szemeimet, felidézem a régi boldog perceket. — Azt érzem, hogy minden érdektelen, semminek sincs értelme, és nincs célom az életben.

— Nem tudom megakadályozni, hogy ilyen butaságokra gondolj, de kérlek tudd, hogy én itt vagyok neked. — Kedvedesen ejti ki a szavakat. Majdnem el is hiszem, hogy komolyan gondolja azokat. — Én tényleg... őszintén hihetetlenül aggódtam érted.

— Kösz... azt hiszem. — Percek után sem térek magamhoz a hallottaktól. Évek óta nem volt részem ilyesfajta kedvességben.

— Te már tudod, hogy Mingyu vagyok. A kedvenc színem a piros és a narancssárga, valamint nagyon szeretek enni.

— Miért mondod ezt el nekem? — Olyan hirtelen vált témát, hogy követni sem tudom.

— Mi barátok vagyunk, nem igaz? A barátok tudnak egymásról dolgokat, szóval ja; ezek az én "dolgaim".

Elmosolyodom.

De ez a mosoly olyan hamar válik köddé, mintha soha nem lett volna.
Ennyit számít, hogyha magamra gondolok; egyből rossz kedvem lesz.

— Én Wonwoo vagyok, és meg akarok halni — motyogom fejet hajtva a sötétnek.

— Haha, milyen óvatos srác vagy te.  — Hangosan, kissé hisztérikusan nevet, mégis jól esik hallgatni. —Gyerünk, mondj nekem valami mást is magadról!

— Szeretek rajzolni.

— Nem sokat mozdulsz ki, igaz Wonwoo? — tapint rá a lényegre.

— Nem — röviden válaszolok, nem tervezem a köntörfalazást, mivel úgyis rá fog jönni az igazságra.

— Hát akkor remélem, hogy egy nap elvihetlek valahova.

— Mi? — lepődök meg, váratlanul ér a kijelentése.

— Kacsint-kacsint — mondja. Belőlem kitör a nevetés, az igazi fajta, amit alig tudsz visszafogni. Azonban, ha elkezded, nem tudod abbahagyni.

— Te komolyan rám kacsintottál telefonon keresztül? — kérdezem nevetve, a hasamat fogva.

— Megnevettettelek vagy nem? — kérdezi rögtön, ahogy éppencsak abbahagyom a nevetést. — Amúgy szép nevetésed van.

— Azt hiszem — mondom csodálkozva. — Mingyu, mennem kell.

— Értem. Maradj életben — kérlel barátságosan.

— Talán — hagyom rá, majd bontom a vonalat.

2:36
hívás vége