HOTLINE SEGÉLYHÍVÓ VONAL ᵐᵉᵃⁿⁱᵉ [✔]

HARMINCNÉGY

19:01

Valami felettébb érdekes és csábító hangot hallok. Ismerős, de nem tudom honnan. Ringatáshoz hasonló, kellemes érzés lesz úrrá rajtam, ahogy hallgatom.

Majdnem elesem egy lépcsőfokban, sziklában, vagy fene se tudja, hogy miben. Valami kiálló izé a földből.

— Óvatosan — szól Mingyu fegyelmezően, a karját a nyakamba helyezi és ezek után úgy irányít.

— Talán, ha végre leszedhetném ezt a szememről, akkor nem esnék el minden második percben... — motyogom az orrom alatt. A barátom csak kuncog, és megállás nélkül vezet a végtelenbe és tovább.

— Itt is vagyunk — szól pár perc séta és esek-kelek után. Megállok és várom a csodát. Érzem, hogy a tarkómnál birizgálja a kendőt, a keze csiklandozza a fejbőrömet.

Leveszi a szemem elől és én meg egyszerűen lefagyok. Tegnap még teljesen biztos voltam abban, hogy valami étterem, szórakozóhely, netán mozi vagy színház bejárata elé visz. Ma meg pár perce valami parkra gondoltam, de ez...

Elém a végtelen tenger tárul, szüntelenül hullámozva. A távolban egy hajó úszik a vízen, mögötte a nappal világító égitest bújik alá. Az alig eltűnő sugarak még utolsó leheletüket is beleadják; visszatükröződnek a víz tetején és ezerfelé ágaznak.
Vár rájuk a horizont.

— Azt mondtad, hogy nem szereted a tengerpartokat — mondja Mingyu mellettem —, mert süt a Nap, homok van és sok az ember. Ezért most elhoztalak egy aprókavicsos partra, nézheted a Naplementét, ja és nincs itt senki rajtunk kívül.

— É-én — motyogom teljesen elképedve. Egyszerűen nem tudok megszólalni. Bámulom a véget nem érő horizontot, az egyenesbe belerondító hajót, mely hánykolódik a hullámokon.

Mingyu nem szól semmit, a szemem sarkából látom, hogy mosolyog. Közelebb lép hozzám és a kezemért nyúl.

— Amúgy ez nem minden — vigyorog sejtelmesen, majd lassan megfordít.

Na, ha nem most fogja a földet érinteni az állam, akkor soha.

Egy nagyobb sziklára ki van terítve egy pléd, melyet apró gyertyák veszik körül. A takarón egy fonott kosár hever, mely ezernyi finomságot rejthet magában.

— Én — kezdek bele újra, de megint elakad a hangom — nem jutok szóhoz.

— Veszem észre — kuncog boldogan. — Gyere, üljünk le!

Engedelmesen követem és helyet foglalok mellette a pokrócon. Mingyu a tengert kezdi el bámulni, én pedig az arcát csodálom, és tényleg nem jön semmi a nyelvemre.

— Ez izé — tárom szét a karomat tétlenül — elképesztően csodálatos!

— Örülök, ha tetszik neked — válaszol még mindig a hullámhegyeket kémlelve.

— Köszönök minden-

— Ne köszönj semmit! — néz rám hirtelen és a számra helyezi a mutatóujját. — A tervem csak eddig van kész, mert azt hittem, hogy ezek után simán menni fog minden. De ahogy elnézlek téged, egyszerűen nem tudom, hogy kezdjek bele.

— Igen? Mégis mibe?

— Figyelj ide — szól idegesen, a szemei mégis izgalomtól csillognak. — Szeretlek.

— Mi? — kérdezem meglepetten. Ide-oda kezdem kapkodni a fejem. — És mi van azzal, akiről a múltkor beszéltél?

— Rólad beszéltem — hajtja le a fejét zavarában. — Én nagyon-nagyon szeretlek, de tudom, hogy idegesítő vagyok néha, sokszor pedig zavaró tényező-

Nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, mivel a szájára tapasztom a sajátomat. Meglepően hümmög, mocorog egy kicsit mellettem.
Remegő kezeimmel a hajába túrok és közelebb vonom magamhoz, míg ő a derekamat karolja át izmos karjával.