HOTLINE SEGÉLYHÍVÓ VONAL ᵐᵉᵃⁿⁱᵉ [✔]

HUSZONKILENC

8:15

Valami elképesztően fényes fájdalmasan vakít a szemembe. Ezzel arra kényszerít, hogy a pilláimat erősen szorítsam össze, és még véletlenül se nyissam ki.

Mozgolódást, valamiféle zajt hallok.

Emberi hang, mintha ketten lennének vagy többen, és mondanának valamit. Talán veszekednek egymással.

Egy szék lába nyikorog a padlón, ahogy végighúzzák a szobában.

De mi is ez a hely?

Lassan nyitom ki a szemem, és egy teljesen idegen helyet pillantok meg. Egy nagy terem, benne pár ággyal és néhány emberrel.

Nem tart sokáig, hogy rájöjjek; ez egy kórterem.
Engem az ablak melletti ágyba helyeztek, a kezembe infúzió van vezetve, mely lassan csöpög a szervezetembe.
Fehér ruhaszerűségbe és szintén vakítóan fehér ágyneműbe vagyok bújtatva — mind nagyon bántják a látószerveim.

Valami fehér köpenyes ürge libben be az ajtón egyenesen az én ágyamhoz. Fogalmam sincs, hogy mit mond miközben leül az egyik székre, valami olyasmit motyog az orra alatt, hogy lassan lesz vizsgálat.

Miféle vizsgálat?

Van valami bajom?

— Sok vért vesztett, ezért néhány napig benntartjuk, és infúziós kezelést kap — szól a doktor, mintha hallotta volna a gondolataimat. — A vizsgálat miatt pedig ne aggódjon, csak a szokásos pulzus- és vérnyomásmérés. Legutóbb lázas volt, ezért még azt is meg fogják mérni a nővérek.

— L-legutóbb? — nyökögöm nagy nehezen.

Több napja vagyok itt?

Mióta?

És Mingyuval mi van?

— Három napja van bent — mondja kedvesen, és biztatóan rám mosolyog — az érkezése hajnalán magas láza volt, valamint tegnap is.

Elhalkul egy pillanatra, majd a karórájára nézve feláll az ágy melletti székről.
Mögé pillantok, és elcsípem egy idős nő mondatát az ágyban kikötött fiatalemberhez címezve.

"Biztos, hogy jobban leszel."

Minden jel arra utal, hogy a fia az illető.

A teremben körbenézve látom, hogy szinte mindenkinél van látogató.

— Ne aggódjon — mosolyog rám az idős úr —, magánál is mindennap voltak látogatók. Az egyik fiatalember inkább a déli órákban szokott jönni. Biztos vagyok benne, hogy ma sem hagyja ki.

— És a családom? — kérdezem fájó, mardosó szívvel. A választ már eleve tudom.

— Az öccse már volt egy-két órája. Hozott ásványvizet meg valami süteményt — mutat az ágy mellett lévő éjjeliszekrényre, amely meg van pakolva dolgokkal.

Ehetőnek néz ki.

Halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Biccentek az — ezek szerint — orvosomnak, majd végignézem, ahogy elhagyja a kórtermet.