HOTLINE SEGÉLYHÍVÓ VONAL ᵐᵉᵃⁿⁱᵉ [✔]

TIZENKILENC

14:18

Jelenleg egy teljesen másfajta félelem motoszkál bennem. Nem az a kötekedő mi van, ha vagy a megszokott fájni fog-e egyáltalán, hanem az a furcsa érzés.

Egy olyan, amelyet nem tudok leírni. De valahol a gyomrom tájékán érzem, mintha folyamatosan görcsölne a hasam.

Rossz.

Egészen fura ez az egész.

Jókorát tüsszentek, miközben magamra kapom a takarómat, s szabad kezemmel egy papírzsebkendőért kutatok az ágyban. Utálom a náthát.

Telefonom hangos csengéssel rémiszt halálra. Nem is a csengés az ijesztő, hanem a tudat, hogy ki hív.

Netán már az utcánkon jár Mingyu?

Félve fogadom a hívást, majd a fülemhez szorítom a telefont.

— Igen? — kérdezem szipogva. Még mindig folyik az orrom.

Olyan hirtelen lettem rosszul, mintha rám fújták volna a betegséget.
A sors egyáltalán nem akarja, hogy elhagyjam a ház környékét.

— Itt vagyok a — hadarja olyan gyorsan, hogy nem is értem — nem is tudom hol vagyok.

— Az biztató — motyogom, majd megtörlöm az orromat. — Mondd, mit látsz?

— Hát őőő — húzza el a mondatot, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy körül kéne nézzen. — Az egyik ház udvarán van egy nagy fenyőfa, ha jól látom.

— Mi az, hogy ha jól látod? — ráncolom a szemöldököm értetlenkedve. — Mindegy is, az a szomszéd háza.

— Kijössz az ajtóba? — kérdezi, szinte megkér rá.

— Persze — mondom az ajtót kizárva. Kitárom a nyílászárót, hogy az utcára tudjak bámulni.

— Wonu~ itt vagyok — ordít a fülembe Mingyu, de a hangját egyszerre két irányból is érzékelem.

Egy magas, fekete hajú fiatal srác szedi a lábát a kertünk irányába. Mosolyogva integet felém a kezével, amelyben a telefonját szorongatja.

Ránézve kiráz a hideg, úgy érzem, menten elájulok. A tekintetem elkapom róla, próbálom összeszedni magam, de még azért sem jön össze.

Közeledő kiabálása miatt nincs más választásom, rá kell nézzek a mosolygó arcára.

Nagyot nyelek.

Én erre nem állok készen.