Red Moon Fanfiction - HU

Elhatározás

- Elköltözöm Forksba – mondtam határozottan, olyan ellentmondást nem tűrően, hogy még magam is meglepődtem rajta. Ekkor elértem, hogy anyám végre csak rám figyeljen, és ne pedig más pontra a helyiségben. Az arcáról rengeteg mindent le tudtam olvasni, de mégis csak két dolog volt, ami a legnagyobb mértékben jelen volt: a döbbenet és a félelem.

- Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve és döbbenten anyu, mintha nem hallotta volna elég jól, amit az imént mondtam, pedig nagyon is jól hallotta. Ahogyan azt is jól hallhatta, hogy a bejárati ajtó zárjában hirtelen elfordul a kulcs és az ajtó nem sokkal később nyílik, aztán záródik. Szuper, megérkezett Charlie. Az, az ember, aki iránt csak negatív érzelmeket tápláltam. Érthető és jogos módon.

- Mi folyik itt? – kérdezte, hangja pedig elég követelőző volt, mint ahogy az általában lenni szokott. Valahányszor beszélgettem anyuval, ő mindig mindent azonnal tudni akart, még ha nem is tartozott rá. Ez volt az egyik dolog, ami rettentően zavart vele kapcsolatban. Sose maradhatott ki semmiből. Neki mindig mindent tudni kellett.

- Bella el akar költözni! – fakadt ki anyám dühösen, miközben villámgyorsan felpattant a székből, amelyen eddig ült. – Hova, és mégis miért akarsz elmenni innen? – kérdezte elég kétségbeesetten, ami kissé összezavart. Eddig nem érdekelte szinte semmi, ami velem kapcsolatos volt, most mégis hirtelen meggondolta magát? Most már hirtelen érdekelni kezdte az egyelten lánya? Kicsit későn ébredeztem az anyai ösztönei, melyek eddig a pillanatig meg sem mutatkoztak.

Anyámról, Charlie-ra néztem, akinek az arca, abban a pillanatban rögtön arról árulkodott, hogy mennyire tetszik neki ez a jelenlegi állapot. Ezt a következő pillanatban már megpróbálta elrejteni, hogy anyám ne nagyon vegyen észre semmit az egészből, de én mégis átláttam a szitán. Igazuk volt a lányoknak, amikor azt mondták, hogy alig várta ezt a pillanatot, amikor végre megszabadulhatott a zavaró jelenlétemtől. Ez, mondjuk nem ért váratlanul, mivel fordítva is így volt. Én is alig vártam azt a bizonyos napot, amikor már nem kellett egy fedél alatt tartózkodnom vele. Bár nem úgy, hogy én kellett kiköltözzek, hanem inkább ő. De ez már nem számított többé.

- Mint már mondtam, Forksba – feleltem nyugodtan, viszont legbelül teljesen össze voltam zavarodva, anyám hirtelen kiborulása miatt. Ekkor láttam először rajta, hogy talán egy kicsikét mégis érdekli, hogy mi történik velem. – Hogy miért, azt te is nagyon jól tudod, nem szükséges elmagyarázzam. Amúgy szerintem nem is olyan nehéz rájönni, még ha nem is lennél képben – néztem anyámra, majd Charlie-ra vetettem egy pillantást.

Karba tett kezekkel állt velem szemben, közvetlenül a felesége mellett. Arca most kifejezéstelen volt, mint általában, amikor egy helyen tartózkodtunk. Azt kívántam, hogy bárcsak beleláthattam volna a fejébe. Biztos voltam benne, hogy az arckifejezése nem tükrözte vissza azt, amit gondolt. Hogy mennyire gyűlöltem én ezt azt ember jelen pillanatban, azt nem lehetett el se képzelni.

- Nem engedhetlek el csak úgy. Nem mehetsz el, Bella – mondta egyre halkabban, miközben könnybe lábadtak a szemei. Ekkor láttam anyámat először sírni, miattam. Általában mint sok minden más ez is fordítva volt. – Nincs hova menned, és még pénzed sincs. Mégis hova tudnál menni kislányom? – kérdezte immár hisztérikus hangnemmel, ami kezdett egyre jobban feldühíteni. Bezzeg ilyenkor eszébe tudott jutni, hogy ő az anyám. Úgy tűnt, jobb volt később rájönni, mint soha. De már ezzel sem tudott hatni rám. És én nem akartam, hogy választás elé kényszerüljön.

- Csak hogy tudd, van hova mennem anyu – feleltem egy amolyan önelégült vigyorral az arcomon, miközben megpróbáltam lenyelni azt a mérhetetlen dühömet, amit anyám szavai hoztak elő. Anyámék hirtelen értetlenül néztek össze, így jobbnak láttam, ha folytatom. – Megörököltem a nagyi házát Forksban – mondtam anyámnak, akinek az álla a padlón koppant, Charlie szemei pedig hirtelen elkerekedtek a csodálkozástól. Erre bezzeg nem számított egyikőjük sem. A pénzről eszem ágában sem volt szólni. Még a végén képesek lettek volna megszerezni tőlem az összeg egy részét, de akár az egészet, mivelhogy ők voltak a szüleim, vagy esetleg egyéb okokra hivatkozva – S hogy tudd, nem az engedélyedet kértem arra, hogy elmehessek. Elmegyek. Nem fogsz és nem is tudsz visszatartani. Ha tetszik jó, ha nem, nem. Nem érdekel– tettem hozzá komolyan, karba tett kezekkel, miközben makacsul elfordítottam a fejemet.