Red Moon Fanfiction - HU

Jó szomszédi viszony

- Nem egészen Mr. Grey, úgy néz ki, végleg ide költözöm – válaszoltam a kérdésére, mire a mindig mosolygós arca kissé eltűnt, helyét pedig átvette a döbbenet. Ez a reakció nem ért váratlanul.

- Mindenre számítottam, de erre ugyan nem – felelte nevetve, de az arcán látszott, hogy komolyan eltűnődött és megdöbbent azon, amit az imént mondtam. Végül is nem minden nap költözik el a szüleitől egy csupán tizenhat éves lány, akivel nem törődik az anyja. – Tehát Charlotte nagymamád mégis rád hagyta a házát? – kérdezte, én pedig egy mosollyal az arcomon bólintottam, de eltűnődtem azon, hogy Mr. Grey tudott a nagyi tervéről.

- Úgy tűnik – feleltem kissé zavartan. – Bár még mindig nem hiszem el, annak ellenére sem, hogy egy jó órája itt vagyok már – vallottam be Mr. Greynek őszintén. – Meg szeretném köszönni, hogy gondozta a kertet és vigyázta a házat, a nagyi nevében is. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg mindezt, de ne aggódjon, az összes költséget visszafizetem maguknak, kerül, amibe kerül – tettem hozzá, de amint megláttam a kissé haragos arckifejezést, rögtön meg is bántam, amit az imént kiejtettem a számon. A kedvenc szomszédunk imádott a ház körül tenni-venni, és a kertet gondozni, amiért sosem volt hajlandó egy fillért sem elvenni tőlünk. Ezen általában a nagyival össze is kaptak már évekkel korábban. Szerencsére ez sosem ment a barátságuk rovására.

- Ezt gyorsan felejtsd el kislány, mert én még mindig nem vagyok hajlandó akár egy fillért elfogadni. Főleg tőled nem Bells! – rázta meg nemlegesen a fejét Mr. Grey, majd szigorúan rám nézett. – Nagyon szívesen csináltam eddig is, és ha kell, szívesen folytatom. Feltéve, ha nincs ellenedre – kacsintott rám, én pedig hálásan mosolyogtam a mindig kedves szomszédra.

- Ne aggódjon Mr. Grey, úgy gondolom, egyedül is menni fog, de ha mégsem, akkor biztos lehet benne, hogy szólni fogok – próbáltam meggyőzni az előttem álló felnőttet. De első pillantásra nem tűnt úgy, hogy a szomszédom csak úgy lenyeli és rám hagyja különösebb vita nélkül. Őszintén szólva, nem is vártam mást.

- Isabella – nézett rám azzal a kissé szigorú felnőttes vagy inkább szülői nézéssel, mely elől nem igazán lehetett menekülni. – Ez a ház egyelőre túl nagy falat egy törékeny, tizenhat éves kislány számára – mondta, én pedig egy gyors átgondolása után helyeslően bólintottam egyet. Valahol igaza volt. Nem tudtam egymagam rendbe tenni mindent, ami ebben a házban rászorult már a megújításra, de próbálkozni lehetett. – Mrs. Grey-el segíteni fogunk neked mindenben, e felől ne legyen kétséged, és azt is jól tudod, hogy nem engedjük, hogy ellenkezz. Mi már jobban értünk az ilyen dolgokhoz – tette hozzá, mire én gondolatban felvontam a fehér zászlót, hogy megadom magam, mivel a két felnőtt ellen esélyem se volt. Így végül beletörődve a helyzetbe bólintottam, elfogadva a felém tett ajánlatot.

- Nagyon szépen köszönöm Mr. Grey. Nagyon hálás vagyok önöknek – mondtam hálásan, aztán megöleltem az előttem álló férfit.

- Nincs mit kislány, hisz olyan vagy nekem, mintha a saját lányom lennél – ölelt vissza, én pedig nagyon örültem annak, hogy végül is volt társaságom. Legalább nem éreztem magam annyira elveszettnek, mint amennyire első ránézésre tűnt. – Ugye tudod, hogy kötelező lesz nálunk megjelenned minden nap vacsorára vagy ebédre, mert ha nem Mrs. Grey őrséget fog állítani a személyemben a házhoz? – kérdezte, mire halk kuncogásba kezdtem. Ismertem a Mrs. Grey féle anyai féltést. A nagyim bizonyos helyzetekben nem féltett engem annyira, mert tudta jól, nem eshetett bajom. E miatt pedig sokszor volt kisebb vitája Mrs. Grey-el, aki viszont sokszor már-már betegesen aggódott értem. Ha már az én drága jó anyám nem féltett, akkor más megtette helyette többszörösen.