Red Moon Fanfiction - HU

Felvilágositás

A lányok...

Már biztos észrevették, hogy sehol nem vagyok a házban. Lehet, hogy már elkezdtek keresni is, miközben egyfolytában halálra aggódják magukat miattam. Legfőképp azért voltam magamra dühös, mert otthon hagytam a mobiltelefonomat, amit szinte mindenhova magammal vittem, és amin mindig el lehetett engem érni. Egészen mostanáig. Ezért biztos voltam abban, hogy kapok tőlük egy pár jól megfogalmazott mondatot. Amit mellesleg most meg is érdemeltem. Mellesleg teljesen jogosan.

Lassan újból végignéztem magamon, a hatalmas tükör előtt. A furcsa külső nem sokkal később ismételten eltűnt, helyébe pedig újra a régi ruháimban voltam, valamint a kinézetem is a régi megszokott volt. Ide-oda kapkodtam a fejemet a furcsa jelenségen, ami végbement rajtam, ezen pedig Elliott kimondottan jót szórakozott. Lehet, hogy ő jól szórakozott ezen az egészen, de én egyáltalán nem, aminek nem sokkal később hangot is adtam.

- Hogy tudd, ez egyáltalán nem vicces – morogtam rá összeszorított fogakkal, ő pedig tettetett ijedtséggel felemelte a kezeit, de a mosoly egyáltalán nem hervadt le az arcáról. Legalább ő humorosnak találta az egész helyzetet, amíg én kezdtem teljesen kiborulni. Főleg abban a pillanatban, amikor újra megláttam a lila szemeimet, a szürke füleimet meg persze a szürke farkas farkat. Egyből ki is akadtam. – Hogy fogok én így egyáltalán emberek közé menni, ha valami véletlen folytán kipattan a farkam, a fülem vagy netán átváltozik a szemszínem? Mit fognak gondolni rólam? Ezt nem hiszem el!– kezdtem el a pánikolni, miközben kezdtem ide-oda járkálni a szobában, egyfolytában a kinézetemre mutogatva. – Ha mégis meglátnak, és netán rákérdeznek, mit fogok mondani nekik? –rohamoztam meg Elliott-ot kérdésekkel. – Miért pont én? Miért nem más? Vámpírok? Vámpírvadász? Képességek? Jézusom! – hüledeztem, miközben már a fejemet fogtam. Most kezdtem igazán felfogni, hogy valójában mi is történt velem az elmúlt pár órában. Kezdett egy komolyabb migrénem lenni az egésztől. A fejfájás volt az egyetlen, ami hiányzott csak, semmi egyéb.

- Ennyit arról kislány, hogy nem akadsz ki – állt fel az ágyról Elliott sóhajtva, majd egyenesen kiment volna az ajtón, ha én nem állítom meg. Nem szabadul meg a magyarázkodástól olyan könnyen, mint ahogy ő azt gondolta. Sokkal tartozott nekem. Nagyon sokkal.

- Elliott, várj! – szóltam utána még mindig dühösen és teljesen kiborulva, ő pedig rögtön megállt és felém fordult. Pedig egy kósza pillanatra azt hittem, hogy levegőnek fog nézni. – Mindent tudni akarok! – álltam meg karba tett kezekkel, komoly arckifejezéssel. – Miért érzem úgy, hogy ez még nem minden? – kérdeztem tőle, mivel legbelül tényleg úgy éreztem, hogy még nem mondott el mindent. – Ja, és még valami. Nem vagyok kislány!

- Mert talán így is van. Még nem tudsz mindent – felelte kicsit durvábban, mint kellett volna, aztán lassan kiment a helyiségből. Valami normálisabb választ vártam tőle, erre tessék. Én csak a szemeimet forgattam a viselkedésén. Amilyen aranyosnak tűnt a legelején, olyan arrogáns és felvágós lett. És még én vagyok a kislány, aki kiborul. Na, ja. Erről még lett volna mit beszélgetni. – Gyere utánam – szólalt meg újból, mire mégis szót fogadva, lassan utána eredtem.

Az szobából kiérve egy elég hosszú, jól megvilágított folyosón találtam magam. Kellett egy pár másodperc, amíg a szemem megszokta a hirtelen jött fényt. Amíg követtem, megfigyeltem a folyosót melyen áthaladtunk. A falak fehérek voltak és több ajtó is volt, mindkét oldalon, majdnem egymással szemben. Egy pár lépés után egy lépcsőfordulóhoz értünk, mely levezetett minket az emeletről. Az utolsó lépcsőfokról lelépve, egy előtér szerűségbe léptünk be, ahonnan még lejjebb is lehetett menni egy újabb sor lépcső segítségével. Az minden bizonnyal a pincébe vezethetett. De ugyan abból az előtértből nyílt egy ajtó is. Elliott kinyitotta az ajtót, majd udvariasan előre engedett engem. Oké, talán mégsem volt épp annyira faragatlan, mint amilyennek én gondoltam.