Red Moon Fanfiction - HU

Kellemes társaság

- Nem sok, de talán meg tudjuk oldani – mondta Orsi, miközben összerakta a telefont, majd nem sokkal később sikerült neki elindítani a hangfelvételt. Mindenki megdöbbent azon, hogy mennyire aljas egy ember volt Charlie valójában.

Miután sikerült teljesen megnyugodnom, még beszélgettünk egy kicsit a lányokkal, aztán mindannyian elvonultunk pihenni, aludni. Hiába feküdtem be az ágyamba, aludni nem tudtam. Lementem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, amit egy idő után ide-oda tologattam magam előtt az asztalon. Ránéztem a falon levő órára, ami este tizenegy órát mutatott. Nem is csodálkoztam már azon, hogy miért nem voltam álmos. Sokkal későbben feküdtem le máskor.

Síri csend volt az egész házban. Lassan megittam a pohárban található vizet, majd a mosogatóhoz mentem, hogy betegyem a most már üres poharat. Éppen a világítást akartam lekapcsolni a helységben, amikor telefonrezgésre lettem figyelmes. Az a zaj irányát követve odamentem az ebédlőasztalhoz, amin rajta volt az egyik lánynak a telefonja. Amint megláttam a telefont, rájöttem, hogy Emese volt az, aki lent hagyta a telefonját. Akaratlanul is ránéztem a képernyőre, ami kegyetlen gyorsasággal villogott. Amikor megnéztem, csak egy szám jelent meg a képernyőt, amit nem ismertem fel, egészen addig, amíg meg nem néztem a saját telefonom névjegyzékét. Kis idő múlva rájöttem, hogy kié lehetett a szám. Az anyué volt és Emesét hívta. Nem volt szokásom másnak a telefonját felvenni, legyen az bárkié. De ez alkalommal más szituáció volt és tudtam, hogy barátnőm is megértené. Úgy éreztem, hogy muszáj volt fölvennem. Csak remélni tudtam, hogy nem Charlie szól bele a telefonba.

Lassan felemeltem az asztalról a telefont, aztán fölvettem és a fülemhez tettem.

- Szia, Emese, ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, de szeretném tudni, hogy minden rendben van-e arra és hogy sikerült beszélj Bellával – hallottam meg anyu kissé dallamos hangját, amibe talán vegyült egy kisebb szintű aggodalom és szomorúság is.

- Szia, anyu itt Bella – szóltam bele kissé félénkebben, mert nem tudtam, hogyan fog reagálni, ha meghallja a hangomat, de aztán kissé bátrabb hangom folytattam, amikor másodpercekig nem szólalt meg. – Igen, itt minden rendben van, Emese beszélt velem – tettem hozzá. A vége kissé érzelemmentesre sikeredett.

- Bella – suttogta anyu, de kihallottam belőle, hogy a sírás fojtogatta. – Miért nem hívtál fel. Miért nem adtál életjelet magadról? Tudod mennyire aggódtam? – bombázott a kérdéseivel, miközben a hangja egyre hisztérikusabban csengett. Nem tudtam mit válaszoljak. Az igazat, vagy találjak ki hirtelen valamit? Úgy döntöttem, hogy inkább mellébeszélek. Charlie úgy is kibeszélte volna magát, ha az igazsággal állok elő anyunak, akkor is. Ismertem már azt az embert, mint a rossz pénzt.

- Sajnálom anyu – próbáltam egy megbánó hangot megütni, miközben bementem a nappaliba, ahol leültem a kanapéra. – Nem nagyon volt időm rá. Tudom, hogy ez egyáltalán nem mentség, de a ház rendberakása rengeteg időt elvett, valamint munka ügyben is elkezdtem a keresést – hazudtam félig meddig és nagyon reménykedtem abban, hogy elhiszi. Ami a házat illeti, az teljesen igaz volt, viszont munka után még nem néztem komolyabban.

- És öt perced nincs beszélni az anyáddal. Mondhatom, szép – mondta kissé dühösen. – Úgy tűnik, hogy egy cseppet sem hiányzunk neked – tette hozzá nagyon büszkén és kimérten. Valahol igaza volt. Ő igenis hiányzott nekem, de Charlie egyáltalán nem. Hiányzott az anyám. De nem az a nő, akivel most beszéltem, hanem az, akiről annyit mesélt a nagyi. Aki imádta a volt férjét és az egyetlen gyermekét, aki a halott férje kiköpött mása volt. Az, az anya, aki bármit megtett volna a gyermekéért. Aki nem dobta volna el magától a lányát és hanyagolta el teljesen őt, egy szemét férfi miatt.