Red Moon Fanfiction - HU

Hiszti

Csak egyetlen egy kérdés maradt megválaszolatlanul.

Mégis mi következett még ezek után?

Valami legbelül azt súgta, hogy semmi jó.

Július első napja volt, az esős kisvárosban. Az esős jelző ellenére, mégis szikrázóan sütött a nap, és egy felhő sem volt az égen. Elég jó idő volt és jó meleg, ami elég ritkán fordult elő még nyár közepéhez képest is. Ez engem meglepett, nem is kicsit. De valahol legbelül örültem is neki, hogy kivételesen nem borongós, morcos időhöz volt szerencsém. Így a kedvem is jobb volt. Sokkal jobb.

Reggel megpróbáltam kicsit korábban kelni. Vasárnap volt, ami normális körülmények között azt jelentette, hogy tovább lehetett aludni, de én most az egyszer nem akartam. Fel akartam vidítani a lányokat, és már azt is tudtam, hogy mivel. Mindenkinek a kedvenc fogását akartam reggeliként elkészíteni. Ennek mindig örültek, amikor még Phoenixben laktam, anyámmal.

Egy pár nyújtózás után, kikeltem a kellemesen puha ágyamból, és nekiláttam készülődni. Vettem egy gyors fürdőt, majd nem sokkal később már egy virágos nyári ruhában lépkedtem lefelé, a lépcsőkön, egyenesen a konyhába, miközben lófarokba fogtam a hajamat. Ott magamra vettem egy kötényt, és azonnal nekiláttam a reggeli elkészítéséhez.

Másfél órával később, már megterített asztal várta a lányokat. Álmos fejjel, először megálltak az ajtóban, majd nagyot néztek, amikor beljebb léptek és meglátták a finomságokkal telitett asztalt.

- Remélem, nem csak nézni fogjátok az ételt, mert őszintén szólva, nem azért bajlódtam vele egész reggel, hogy érintetlen maradjon – nevettem el a végét, miközben a lányok tátott szájjal ültek le az asztalhoz.

- Oké, mit akarsz? – tette fel a kérdést Orsi, miközben nekilátott a kedvencének, a gombás-sonkás rántottának. – Amikor ilyen menüt állítasz össze, és pláne a kedvenceinket, akkor valamit mindig el akarsz érni – pontosított barátnőm, én pedig bólogatva láttam neki a sonkás sajtos szendvicsemnek.

- Bűn az, ha azt akarom, hogy újra olyan felhőtlenül boldogok legyetek, mint azelőtt, mielőtt megtörtént volna az a szerencsétlenség? – kérdeztem miközben letettem a kezemből az ételt a tányéromra. – Mármint, tudjátok ti, hogy miről is beszélek pontosan – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe, mivel nem akarták azt a szót hallani, amivé nemrégiben változtunk. Vámpírvadász. Erre a lányok mind abbahagyták az evést.

- Bella, ez nem olyasmi, amit csak úgy meg lehet szokni, ha nem vetted volna észre. – kezdte kissé dühösebben Andrea. – Minden nap úgy kelek fel és úgy fekszem le, hogy én már nem vagyok normális, vagy hétköznapi – ekkor már nagyon felemelte a hangját, én pedig szúrósan néztem vissza rá, de szinte figyelembe se vett és folytatta tovább a dühöngését. A szemszíne a dühöngése következtében azonnal megváltozott. – Nem mehetek ki anélkül, hogy eltakargassam magam, mert bármikor előbukkanhatnak azok a változások, melyek egy szörnnyé tesznek! Mi már egyáltalán nem vagyunk a régiek Bella! Fogd már föl légy szíves! – sikította sírva, miközben felállt a helyéről aztán felivarzott az emeletre, ahol nem sokkal később hangos ajtócsapódást hallottunk.

- Még valaki? – kérdeztem, miután magamhoz tértem a sokkból. Andrea sose beszélt így velem, de a lányokkal sem. A kérdésemre nem válaszolt senki. Nem bólogattak, de nem is rázták meg nemlegesen a fejüket, így folytattam. – Ő azt hiszi, hogy én ezt nem tudom? Ugyanígy érzek én is, de nem hagyom, hogy ez a valami tönkretegye a mindennapi életemet. Megpróbálok túllépni rajta és folytatni ott, ahol abbahagytam azelőtt, mielőtt mindez bekövetkezett volna – magyaráztam, a lányok pedig érzelemmentes arccal figyeltek. Ennél még a dühöngésük is jobb és elviselhetőbb lett volna.