Nincs mese

17. fejezet

Reggeli kalamajka

Trix még mindig nem hiszi el, hogy Zsolti eljött hozzá. Hogy több órát utazott – repülőn és vonaton – csak azért, hogy egy éjszakára vele lehessen. Ha erre gondol, a szíve mindannyiszor bolondul dobog, és szédült mosoly lopja magát az ajkára.

Zsolti fürdés után csak a bokszerét vette vissza, törökülésben ül vele szemben az ágyon. Trix egy fehér pizsamaalsóba és egy kék topba bújt. Pizzát rendeltek, és most némán esznek. Trix folyamatosan a férfit bámulja, nem tud betelni azzal, hogy annyi hét után újra láthatja. Pillanatokra kísértést érez, hogy jó erősen magába csípjen, csak hogy biztos lehessen benne, nem álmodik.

– Angyal? – szólal meg Zsolti két falat között. – Tényleg nem haragszol, hogy itt vagyok?

Trixet meghatja, mennyire félszegen, félve néz rá a férfi. Szereti, amikor magabiztos, amikor erős és férfias, szereti a komolyabb, merengős oldalát, de azt is, amikor kisfiúsan bizonytalan. Trix már megfigyelte, hogy Zsolti akkor ilyen, ha érzelmekről van szó. Mintha ilyenkor újra az a kisfiú lenne, akit gyakorlatilag magára hagytak és elfelejtettek a szülei. Trix szíve belesajdul a gondolatba, hogy mennyire elveszett lehetett akkor Zsolti, ha még most, sok-sok évvel később is ilyen mélyen meghatározza az életét, amit akkor átélt. Könnyebb lenne, ha Zsolti beszélne róla, ha megosztaná vele, hogy mitől fél pontosan. Vajon azért nem akar kapcsolatot, mert attól fél, újra elhagyják? Egyáltalán Zsolti tisztában van vele, hogy mi irányítja? És ha tisztában is van, vajon kész lenne kockáztatni? Érne-e neki annyit a kapcsolatuk, hogy félrerúgja érte azt, ahogyan eddig élt? Hogy beengedje őt az életébe?

Trix bármilyen változásra kész lenne. Ha Zsolti akarná, akár külföldre is költözne. Ugyan az angolja már berozsdásodott, de idővel biztosan belejönne, és általában elég talpraesett, hogy feltalálja magát, szóval biztosan találna munkát. Izgalmas lenne, és a lényeg, hogy Zsoltival élhetné át. Sosem tervezte, hogy valaha is elhagyja Magyarországot, de megtenné, hogy Zsoltival lehessen. Vajon mit szólna a férfi, ha ezt elárulná neki? Halálra rémülne és menekülőre fogná? Azt mondaná, hogy számára ez még mindig csak szex?

– Trix? – noszogatja szelíden Zsolti.

Trix összerezzen.

– Bocs, elkalandoztam. Tényleg nem haragszom – húzódik mosolyra a szája.

Hogy is haragudhatna? Egyrészt az imént volt egymás után két eget rengető orgazmusa – előbb az ágyban, aztán pedig a kádban is –, másrészt pedig nagyon hiányzott neki Zsolti. Szívdobogósan, sóvárgón, felkavaróan. Az üzenetváltások egyre kevésbé tűntek elégnek, és néha a vágy, hogy hallhassa végre a hangját vagy a szemébe nézhessen, súlyos gombócként ült meg a gyomrában. Akarja Zsolti gondolatait, szavait, de akarja a tekintetét, az érintéseit, a csókjait, a közelségét is. Mindent akar belőle.

És most már elhiszi, hogy Zsolti is pont így érez, még akkor is, ha nem jutott el a felismerésig. Ha nem tudja, vagy épp bizonytalan. Ha fél. Végül is eljött hozzá, itt van, mert már annyira nem bírta ki, hogy ne legyenek együtt. Ennek csak jelentenie kell valamit, nem? Vagy csak áltatja magát?

– Mikor kell holnap indulnod? – bukik ki Trixből, mielőtt valami egészen más bukna ki. Például, hogy mi lesz most. Hogy mit jelent az, hogy Zsolti itt van. Hogy akkor ez most kapcsolat-e köztük, vagy csak amolyan barátság extrákkal. Bár azért az extráért Zsolti elég hosszú utat tett meg...

– Korán, estére haza kell érnem, ha holnap reggel nem akarok elkésni a melóból. A repjegy már megvan, vonatot viszont még nem néztem.

– Budapest vagy Debrecen? – kérdi Trix az ajkát rágcsálva. Borzalmasan nehéz, hogy visszafogja a szavakat, mikor annyi kérdése lenne. Eddig lekötötte, hogy feldolgozza, Zsolti itt van, de most már marják odabent a kételyek, a bizonytalanság, a félelem. Nem tudja, hogyan szorítsa őket vissza.