Nincs mese

15. fejezet

Majdnem búcsú

Trix még akkor sem hiszi el igazán, hogy Zsolti el fog menni, amikor már a konyhában kávéznak. Rajta csak egy köntös van, de Zsolti már felöltözött. Ez az utolsó kávéjuk együtt, és míg az előző reggeleken sokat beszélgettek és körüllengte őket a meghitt otthonosság, most inkább mintha lassan egyre nehezebb és fájóbb lenne köztük a távolság.

Trix felfoghatatlannak érzi, hogy elszaladt a hét, és az agya elutasítja a tényt, hogy amint Zsolti mögött becsukódik az ajtó, többé semmi közük nem lesz egymáshoz.

Vége – ismétli el magában sokadszor, miközben belekortyol a kávéba, de hiába, még így sem hiszi el. Vajon hány éjszakának és hány reggelnek kell eltelnie egyedül, hogy tényleg elhiggye? Amikor majd tudatosul benne, fájni fog? Most csak erőtlen zsibbadtságot érez, még a szíve is elveszetten, halványan dobog.

Zsolti üveges tekintettel mered maga elé, és Trix nagyon szeretné tudni, mi járhat most a fejében. Sajnálja, hogy véget ért a hét? Ha lenne lehetőség rá, akarná folytatni? Vagy nem is gondol semmire, egyszerűen csak fáradt?

Nem aludtak sokat. Hajnalig szeretkeztek, előbb vadul és keményen, mintha minden pillanat az utolsó lenne, mintha attól tartanának, bármikor véget érhet a világ. Később lágyan és gyengéden. Mintha beletörődve az elkerülhetetlenbe búcsúznának.

Aztán egyiküknek se jött álom a szemére, csak feküdtek egymás mellett, néha megszólaltak, de leginkább hallgattak. Minden érintésükben, mozdulatukban, de még a mozdulatlanságukban is ott volt valami bénító hiányérzet – hiába voltak együtt, mégis egyre távolabb kerültek egymástól.

Ma reggel már félig idegenként ébredtek. Mindketten kábán pislogtak a fáradtságtól, nem is szexeltek újra. Muszáj volt korán kelni, mert Zsolti még nem pakolt össze – Trix meg is jegyezte, hogy tipikus pasi, mindent az utolsó pillanatra hagy. Rebeka és Vince a hotelbe megy majd Zsoltiért, és úgy viszik ki az állomásra. Trix nem találkozik vele még egyszer.

– Trix, megbántad? – zökkenti ki a lányt Zsolti hirtelen érkező kérdése.

Trix bágyadtan Zsolti szemébe néz. Nehéz megfejteni, mi van a férfi tekintetében, talán aggodalom, kétség és... remény? De mégis miben reménykedne? Hiszen ő szabta a feltételeket. Trix egyszer már megégette magát, mikor többet hitt, még egyszer nem követi el ezt a hibát.

Egész héten gondosan ügyelt rá, hogy ne hagyja veszélyes utak felé kalandozni a gondolatait – amint mást várt volna, mint amiben korábban megegyeztek, leállította magát. Az elején nem volt könnyű, de aztán egyre jobban belejött. Most már tudja, hogy Zsolti csak egy hétre volt az övé, és még ha titkon reménykedett is, nem fog hülyét csinálni magából. Nem fog olyasmit mondani, vagy épp olyasmit kérni, amivel nemcsak Zsoltit, magát is kellemetlen helyzetbe hozná. Barátságosan akar elválni Zsoltitól, a szépet megőrizve. Mert ez a hét igazán szép volt, és ő így is akar rá emlékezni.

– Nem – feleli őszintén. Hogyan is bánhatná? Talán holnap majd máshogy gondolja, talán pár nap múlva nagyon fogja utálni Zsoltit, de most még egyszerűen csak örül, hogy együtt lehettek. – És te?

– Nem.

A mélybarna szempár mélyén titkok örvénylenek, megfejthetetlen, csábító titkok. Trix azonban nem mond és nem is kérdez semmit, csak elmosolyodik. Később még eleget emésztheti magát, most csak szeretné megélni ezeket az utolsó perceket, anélkül, hogy bánkódna.

Zsolti sem szólal meg újra, csendesen befejezik a kávézást, de utána sem mozdulnak meg. Ahogy összefonódik a tekintetük, Trix úgy érzi, mintha megdermednének – mintha az idő mostantól nélkülük haladna tovább, meghagyva őket itt és most, hogy ez a pillanat, amikor még együtt vannak, örökké tartson.