Mennybéli Szerelem(Love of the Heaven trilógia I.)

1.fejezet

Sophie szemszöge.

Róma Olaszország

Kiléptem a szupermarket ajtaján, s elindultam vissza a házba, ahol egy férfire vigyáztunk Nikivel, aki legjobb barátnőm volt és szó nélkül eljött velem ebbe a gyönyörű városba, én pedig csalódást okoztam neki, mikor ma reggel összevesztünk. Nem akartam megbántani és már tudom, hogy én voltam a hibás. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, hogy elmondhassam neki, menyire sajnálom a szavakat, melyek biztosan a szívéig hatoltak. A csomagokat a kezemben cipeltem, amikor egy fura érzés kerített hatalmába, nem tudnám megmondani mi is volt az, csakhogy nagyon rossz. A szatyrok a lábamnak ütköztek, mikor egy fekete limuzin hajtott el a háztól, ami felé épp siettem. A tekintetem rögtön a házra kaptam, és akkor rájöttem mi is volt az a rossz érzés, ami az előbb a hatalmába kerített. HALÁL! A ház felé rohantam, ahogyan csak a lábam bírta, de mind hiába. Már késő volt, egy másodperc törtrésze alatt kettétört az életem. Az épület, mely az előbb előttem tornyosult, most darabokban hevert. A bomba áramlata engem is magával ragadott és felkapott a földről, majd egy közelben álló autó hátuljához vágott. A tekintetem elhomályosult a fejemet ért ütés következtében. A kezem a tarkómra csúszott, de mikor újra a szemem elé került, véres volt. A ház romjai égtek, de nem tudtam tenni ellen semmit, mert ezt követően magával ragadott a sötétség, mely minduntalan az életemben volt.

Az elmém lassan tisztulni kezdett, a közelben pedig meghallottam a különböző fülsüketítő szirénák hangját. A szemem képtelen voltam kinyitni, így percekig csak feküdtem, miközben magamnál voltam, de mégis tehetetlen, mert lehetetlen volt bármiféle mozgást kiváltani belőlem. A szemhéjam végül nagyon lassan mégis sikerült kényszerrel felnyitom, de bárcsak ne is tettem volna. A romokban heverő épület körül temérdek ember sürgölődött - forgolódott, hogy megpróbálják az égő házat eloltani. A közelemben két mentős állt, de egyikük sem rám figyelt. A barna hajú férfi egy rendőrrel beszélt, de sajnos egy szót sem hallottam abból, pedig nagyon kíváncsi voltam, vajon mi az, ami annyira fontos, hogy ne velem kelljen foglalkoznia. A másik egy szőke, magas, izmos férfi volt, aki tekintete a társa és a korábban összeomlott épület között járt. Láttam a sajnálatot a tekintetében, a fájdalmat, ahogy az érzések felülkerekednek rajta. A tekintettem a távolabb álló rendőrökre tévedt. Mindenki a fejét csóválta és szomorú volt. Niki! Különböző embereket észleltem, de egyvalakit mégse láttam sehol sem. Ami furcsa volt, hiszen biztosra vettem, hogy a robbanás után láttam őt felém közeledni. A kezem a fejemhez emeltem, amibe így éles, könyörtelen fájdalom hasított. A tekintetem újra elhomályosult, de a fejembe vettem, hogy meg kell találjam a barátnőm, s elmondanom neki, mennyire is sajnálom. A mentősök felfigyeltek a mozdulataimra és mindketten a vállamnál fogva nyomtak vissza a hordágyra. Mérges szemekkel néztem, hol az egyikre, hol a másikra és próbáltam rájönni, hogyan is tudnám kicselezni őket, hogy végre megkereshessem a szívemnek oly kedves személyt. A szőke hajú férfi a kocsiba mászott, s mikor visszajött hozzám a kezében egy fecskendő volt, valami átlátszó anyagú folyadékkal. A bőrkabátom ujját már korábban felvágták, így nem volt nehéz, hogy a tűt a bőrömhöz érintse. Már majdnem belém szúrta a cérnavékony fecskendőt, amikor egy újabb robbanás rázta meg a környező területet. Mindenki felkapta a fejét, én pedig kihasználva az alkalmat felpattantam és botorkálni kezdtem az újra lángokban álló ház felé. A kezemmel próbáltam megtartani az egyensúlyom, mely most sokkal nehezebbnek tűnt, mint valaha. A kezem egy autónak támasztottam, s mivel képtelen voltam továbblépkedni így nekidőltem, s vártam a csodát. A rendőrök nem foglalkoztak velem, csak különböző irányokban rohangáltak, kiabáltak és nézték az égő épületet. Egy idősebb férfi lépett elém és a jobb kezét átvetette a derekamon, a ballal pedig megfogta az addigra a vállára került bal kezem, s segített visszabotorkálnom a hordágyig. A mentősök azonnal gondoskodni kezdtek rólam, én pedig egyszerűen meguntam, hogy ellenkezni kezdjek. Csak azt akartam tudni, hogy Nikivel minden rendben van-e, de senki nem válaszol, amit nem is csodálok, hiszen amióta felébredtem egy épkézláb mondat sem hagyta el ajkaimat. A barna hajú férfi a fejemen áthúzott egy madzagot, majd a szám elé helyezte az oxigén maszkot. A tekintetem könyörgő volt, de ő nem foglalkozott vele. Eközben egy éles szúrást éreztem a jobb könyökömnél, s mikor nagy nehezen odapillantottam a másik férfi épp kihúzta belőlem a tűt. A rendőr, aki korábban visszasegített engem ugyanúgy ott állt mellettem, a kezében egy fekete kis notesszal, az arcán számtalan ránccal, a tekintetében mély fájdalommal és együttérzéssel.