Mennybéli Szerelem(Love of the Heaven trilógia I.)

19.fejezet

Sophie szemszöge:

Sebastian ölelő karjai közt végre otthon éreztem magam. Hirtelen minden, amitől eddig féltem eltűnt és nem maradt más, csak a színtiszta szerelem, mely, mint a mesékben is, nem csak mindent legyőz, de halhatatlan is. Pont ezt éreztem velünk kapcsolatban is. Jelen pillanatban, miközben mélyen tengerkék szemeibe fúrom a saját tekintetem, érzem az erőt, mely minden egyes légvétellel magával ragad. Tekintete megtelik melegséggel és őszinte szerelemmel. Apró kezemmel borostás arcát simogatom, ujjaim finoman végigszántják mogyoróbarna haját és a mosoly, amely addig csak megbujt ajkaink szélén, lassan kiteljesedik és végre minden a helyére kerül. Sebastian hatalmas és meleg tenyere a csípőm két oldalán foglal helyett, bár néha kisfiús rakoncátlankodással ujjai utat találnak a felsőm alá is. Hideg ujjai libabőrt okoznak felhevült testemen. A ruháink továbbra is vizesek, a meghűlés veszélye fennáll, de minket ez egy cseppet sem érdekel. Észre sem vesszük a nővérek ide-oda cikázását a folyosón, hiszen, mindent és mindenkit kizártunk a tudatunkból egymáson kívül. A levegő felforrósodik és izzik kettőnk közt, ez kézzel tapintható. Egyik kezem izmos mellkasára vonom és a legközelebbi gombbal kezdek el babrálni. Mélyen a gondolataimba burkolóztam, mialatt Sebastian sem volt ura magának. Láttam, ahogy hasonló gondolatok cikáznak a fejében, mint nekem. A boldogság, szerelem, melyet meg kell őrizni. Kislányként mindig azt reméltem, hogy a mesebeli herceg egyszer értem is eljön a fehér lovon. Legyen akármilyen különc is, veszélyes, vagy egy magányos farkas, ha egyszer rátalálok, nem eresztem. Megfogadtam, mindent megteszek annak érdekében, hogy ő is és én is boldogok legünk együtt. A kávézóban már tudtam, hogy megérkezet az én szőke hercegem a fehér lovon és nem is tévedtem, de amilyen buta voltam, majdnem hagytam, hogy elvesszen ez a szerelem saját magam miatt. Gyerekként az ember nem fél mástól csak a vihartól esetlege egy – egy csúnyább állattól, de soha nem olyan veszélytől, mint a halál. Kicsikként képtelenek vagyunk feldolgozni olyan dolgokat, hogy halál. Csak a szüleink könnyáztatta arcát látjuk, de lelkileg soha nem foghatjuk fel, mekkora teher is ez egy olyan apró kis szervnek, mint a szív. De felnőttként belátjuk, milyen nehézséget von magunk után a halál. Bűntudat, szomorúság, éjjeli rémálmok és természetesen az a rengeteg könny, mely soha nem szabadít fel. Aztán jön egy férfi, aki végre utat mutat a sötétségből kifelé, de félúton megállunk, hiszen mi van, ha újra a sötétségbe kerülünk?! Vajon képesek lennénk tovább élni azzal a tudattal, hogy vissza is léphettünk volna?! Megóvhattuk volna a másikat azzal, hogy hagyjuk elmenni?! Kérdések, melyekre senki nem tudja a választ, de az érzés mindig benned motoszkál és képtelen vagy elengedni. Ezért menekülőre fogod, pedig tudod, ezzel többet ártasz, mintha maradnál. „Elfuthatsz, de nem menekülhetsz." Így van ez a szerelemben is. Ha egyszer megleled a lelkitársad, a herceged, képtelen leszel elengedni őt, pedig tudod, jobb neki nélküled, mint veled, de előbb – utóbb mindenki megunja a futást, a menekülést és megpróbál megállni egyhelyben. De egy olyan hirtelen fájdalom után, mint Niki halála az ember sohasem fog tudni egyedül megállni a lábán. A család, a rokonok segíthetnek benne, bár ők nem lesznek képesek helyettesíteni egy olyan férfi szerelmét, aki őszintén és mindenféle feltétel nélkül szeret téged. Ilyen volt Sebastian is. Akárhányszor is löktem el magamtól ő mindig visszatért hozzám és nem eresztett. Két kézzel karolt belém és tartott fogva, míg rá nem jövök, nekem ő kell. Ez az a szerelem, amelyet kislányként megálmodtam magamnak. Nem vágyom semmi másra csak erre a férfira, eme szerelemre. Minden porcikám kizárólag érte vágyakozott és nem csak lelkileg, de testileg is. Őrülten kívántam Sebastiant, miközben igazából azt sem tudtam, hogy mi ez. Vajon, hogy fog arra reagálni, ha megtudja, előtte soha senkinek nem számítottam még annyira sem, hogy hozzám érjen?! Elijesztem, vagy talán közelebb vonzom?! A kérdések, melyekre csak akkor kapok választ, ha egyszer végre elárulom neki a titkom, melyet már régóta magamban őrzök. Nézem felcsillanó tekintetét és megértem, hogy szeret engem. Szavak nélkül is tudom, hiszen érzem. Az apró mozdulataiban, ujjai körkörös mozgásával a csípőmön, meleg lehelete a nyakamon, forró és szerelmes tekintete. Képtelen vagyok nem rá pillantani. Szorosan magához ölel, én pedig végre megnyugszom.