Mennybéli Szerelem(Love of the Heaven trilógia I.)

15.fejezet

(Sajnálom a sok késést. Ezentúl próbálom rendszeresebben hozni a részeket, hiszen nincs több tanulás csak NYÁR!! :) Remélem azért maradt még, aki olvassa a történetet. )

Sophie szemszöge:

      A napok lassan telni kezdtek. Most már sokkal jobb színben volt Sebastian. A fiúk is mindennap bejöttek és meglátogatták őt, csakhogy biztosak legyenek benne, tényleg semmi baja. Láttam a tekintetükben, mikor Sebastianra néztek, hogy ők sem felejtették el azt a napot. Elég sokáig élni fog még az a nap mindenki tudatában. Láttam a szenvedő arcukat, ahogy magukat ostorozzák a baleset miatt. Amióta Sebastian ébren van alig voltam otthon, vagy a munkahelyemen. Az egész álló napomat itt töltöm vele, talán így is kicsit enyhítve a bűntudaton. Hihetetlen mióta idebent vagyok nem telik el úgy egyetlen egy perc sem, hogy ajkaim mosolyra ne húzódnának. Megbeszéltük Sebastiannal, hogy amint kiengedik, elkísérem az otthonába és vigyázok rá, ápolom őt. A ruha még mindig kérdéses számára, pedig szépen elmagyaráztam neki, hogy nem fogom felvenni a szexi fehérneműt. Nem értette, hogy miért nem, de továbbra sem hagyta abba a kérlelést. Én pedig, mint egy hajthatatlan katona álltam helyt az ostorozó csapások ellen. Tudtam, hogy Sebastian nem fogja fel adni a dolgot, de abban is biztos voltam teljes mértékig, hogy én sem fogom beadni a derekam, akár hogy is próbál befűzni a kedvesem. Tehát így teltek el a napjaink. Sokkal jobban megismertem őt. Elmesélte, hogy a szülei évekkel korábban meghalt. Először az édesanya aztán az édesapja ment el, hogy van egy húga, akit már nagyon hosszú ideje nem látott. Azt tanácsoltam neki, hogy ideje lenne, ha felvenné vele a kapcsolatot, hiszen mindig jó, ha van mellettünk valaki, akit a testvérünknek hívhatunk. Én is mindennap hálát adok Istennek, hogy megajándékozott engem Alexszel. Vagyis őt velem, de hát ez már lényegtelen dolog. Az utolsó délutánt töltöttük a kórházban. Ma végre hazamehet Sebastian, aminek nagyon örülök, de egyben ettől az egész dologtól nagyon is félek. Mi van, ha nem leszek jó ápolónő, ha történik vele megint valami, mint az étteremben?!

- Mi a baj, kedvesem? – kérdezte meg tőlem Sebastian, miközben elém térdelt. Ráemeltem mélykék szemeimet, s tudtam, hogy tudja mi bánt. Mindig is belém látott. A kusza gondolatokat arrébb hessegettem, s majd később, ha már egyedül leszek, veszem őket újra elő. Most csakis Sebastian volt a fontos. Ezért felkaptam magamra egy halvány mosolyt, csakhogy Sebastian ne foglalkozzon az én gondolataimmal. A kezem közé vettem arcát, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira, s felállva a szekrényéhez léptem, majd kivettem az összes ruhadarabot a szekrényéből, amit a fiúk a héten behoztak neki. Irigylésre méltó kupac ruha került elő a szekrényből. Amikor a fiúk behozták nem tűnt ilyen soknak, de most, mikor egy apró bőröndbe kellett beszorítani ennyi ruhát, jöttem csak rá, hogy ezek a fiúk még nálam is rosszabbak. Ha elmegyek én is rengeteg ruhát csomagolok, de ez a sok ruha, ami most hol a bőröndből lógott ki, hol az ágyon hevert legalább 3x annyi volt, mint amit én csomagolók egy hónapra. Pedig Sebastian csak másfél hetet volt a kórház vendége. Sebastianra pillantottam, s ő látva szenvedő arcom azonnal a segítségemre siettet, de mindhiába. A bőröndöt egyszerűen képtelenek voltunk ennyi ruhával megtölteni. Tehát szükségünk volt egy B tervre, méghozzá nagyon gyorsan. A tekintetem végigvezettem a szobán, hátha találok valami kiutat, de úgy tűnt, semmi olyan kézzelfogható dolog sincs a szobában, ami kisegít minket.

- Komolyan mondom, mindjárt idehívom Michaelt és Nicket, hogy vigyék haza a csomagjaidat úgy, ahogy ide is elhozták. – mondtam mindezt egy szuszra, s egy sóhaj kíséretében a kiszabadult hajszálamat sikerült előrefújni, majd mikor már nem érte levegő, visszatért eredeti helyére, az arcomra, amit rögtön a fülem mögé tűrtem, mert éppen a nagy munka középen, nagyon zavart, hogy ott van.

- Semmi baj kedvesem. – mondta Sebastian és elkapta mindkét kezem majd egy ölelésre vont a mellkasához. Végül egy apró csókot lehelt a fejem búbjára, én pedig csak élveztem a közelségét. Hirtelen minden addigi problémám kicsinek és értéktelennek tűnt. Már nem érdekeltek a ruhák, vagy, hogy egyáltalán, hogyan is fogjuk becsomagolni. Akkor és ott egyedül Sebastian számított. Az ölelő karjai, a mézédes ajkai, a tengerkék szemei. Nem volt több gond, csak a nyugalom. Azt éreztem, miközben átölelt, hogy végre hazaértem. Oly sok szenvedés és probléma után végre otthon vagyok. Nem akarok többé sehova sem menni. Egyedül rá van szükségem. Minden percben mellette lenni, ölelni, csókolni és többé nem menekülni. Jó volt egy kicsit megpihenni és boldognak lenni. A szemem lehunytam és beszívtam parfümjének férfias illatát, amit nem tudott elnyomni Sebastian saját illata. A meleg ölelése, mi boldogságot hozott a szívembe és pillangókat a gyomromban. A csókja, mik megmozgattak bennem valamit. Valamit, amit eddig még soha nem éreztem. A keze fel és le járt a hátamon és nem akartam, hogy abbahagyja. De mégse állhattunk itt és ölelkezhetünk, mert a csomagok maguktól nem fognak összeállni.