Mennybéli Szerelem(Love of the Heaven trilógia I.)

17.fejezet

Sophie szemszöge.

Rohantam. Nem tudtam hova vagy meddig, egyszerűen csak vittek a lábaim, el minél messzebbre életem szerelmétől. Az utca végén megálltam és visszatekintettem a házra, pedig tudtam, nem szabad. A szomszédok hol nevetve, hol együtt érzően pillantottak rám. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon. A kézfejemmel megpróbáltam letörölni, de nem sikerült, mert akárhányszor is szántott végig a kezem az arcomon, a könnyeket nem tudta semmisé tenni. A szívem fájt, s éreztem az ürességet, amit nem tapasztaltam mióta Niki itt hagyott engem. A legtöbb ember megbámult, nyílván azért mert a pólón, a szabadidőn és a zoknin kívül nincs nálam semmi, és a könnyeim is folytak. Biztos azt hiszik most szöktem meg valahonnan. A fejem még egyszer a ház felé fordítottam ahonnan Natalia és Nick lépett ki. Mindketten szomorúan néztek felém, de az arcukról semmit sem tudtam leolvasni. Natalia előre lépett egyet én pedig automatikusan hátra, nem akartam, hogy rábeszéljen, maradjak Sebastiannal. Biztosra vettem, hogy csak ártok neki, ahogy magamnak is, de most jobb. Már nem akarom többé a szerelmet, azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen, amikor még nem kellett attól félnem, hogy elveszíthetek valakit. Mielőtt Niki meghalt volna sose jutott eszembe a halál, mindig azt hittem együtt öregszem meg vele és a férjemmel, de minden megváltozott. Nem csak az életem, hanem jómagam is. Régen kapva-kaptam volna egy olyan remek alkalmon, mint a szerelem. Soha nem utasítottam volna vissza egy olyan férfit, mint Sebastian. De ez mind csak a múlt, többé már nem hiszek ezekben. A félelem és a szomorúság átjárta a testem minden kis részecskéjét, már nem mertem szeretni. A lábaim lassan elindultak és eltávolodtam a háztól, a barátaimtól, a szerelmemtől. Tudtam, ha megteszem ezt a lépést, soha többé nem tehetem majd jóvá. Kikanyarodtam az utcából és többé nem volt visszaút. A szememből továbbra is könnyek folytak végig arcomon, a kezemmel átöleltem a testem és úgy mentem végig az úton. Szerencsémre Alexék alig két utcára laknak innen. A szomorú nap, még szomorúbb lett. A levegő lehűlt és a hideg szellő csípte az arcom, pirosra varázsolva azt. A lépteimet megszaporáztam, de mielőtt bárhova is behúzódhattam volna mintha egy láthatatlan ajtót nyitott volna ki az ég, minden rám borult, az eső jött és mindent elázatott. A kezeimet széttártam és körbe-körbe forogtam, a könnyeimet elmosta az eső és én egy cseppet sem bántam. Mindenki hangya módjára menedéket keresett, de én nem, ezért néhányan furcsán néztek rám mintha megőrültem volna pedig nem, csak élveztem az esőt, mert az mindent elmoss. Reméltem ez esetben az én fájdalmam is, amit saját magamnak okoztam. Végül a kezem a testem mellé helyeztem és tovább indultam hazafelé, oda ahol nem kell azt tettetnem, hogy minden rendben. Alex anélkül is tudja, ha valami nem jó; megérzi, nem tudom, hogyan, de remekül csinálja. Ám ezúttal nem vagyok biztos benne, hogy el kellene mondanom neki a dolgokat, hiszen én vagyok a buta és nincs szükségem arra, hogy ő is a tudtomra adja, tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla. Van olyan érzés, ami jobban uralja a tested, mint te magad. A ház elé értem és egy pillanatig elméláztam azon, hogy bemenjek-e egyáltalán. Talán nem is olyan jó ötlet hazatérni és bevallani, hogy kudarcot vallottam. A kocsifelhajtón mindkét autó ott állt, tehát szerencsémre mindenki itthon van. A kezem a fülemre helyeztem, mert azt akartam, hogy minden belső hang halkuljon el. Nem akartam hallani a szavakat, nem akartam gondolkodni, csak csendet akartam végre, de sehol nem leltem meg ezt a békét. A ház elhomályosult, amikor egy enyhébb ködfelhő lepte el az utcát. Egy mély levegőt vettem és úgy döntöttem, hogy belépek az ajtón. A kezem a fémkilincsre helyeztem, de képtelen voltam lenyomni és belépni, addig, míg valaki meg nem előzött, az ajtó hatalmasra nyílt és Anna a kis Sarahval az oldalán, kabátban állt előttem. Az ajkam legörbült és a tekintetem elhomályosult. Anna már tudta, hogy mi történt, szavak nélkül is tudta. A fejem megráztam ő pedig a karjai közé vont. A kis Sarah nem éretett semmit ebből a helyzetből, csak beszaladt a nappaliba és kirángatta az édesapját a kezénél fogva. Alex rám nézett és a tekintetén látszott, hogy elszomorodott. Odalépett hozzánk és mindkettőnket átölelve próbált vigasztalni. A kislány apja lábába kapaszkodott, hogy ne maradjon ki az ölelésből; nem tudta, hogy a szülei vigasztalni próbálnak, azt hitte, ölelkezünk. Anna lassan elvonta kezét a hátamról és egy apró mosolyt küldött felém, miközben az arcomon simított végig. Azt mutatta, hogy minden rendben lesz, ezután megfogta a Sarah apró kezét és kinyitva az ernyőt kiléptek a házból, majd a kocsiba ültek és elhajtottak. Alex és én egymást néztük, a keze a vállamon pihent és szomorú tekintettel mért végig.