Gyerekkori barát, vagy mégsem? (NamYeol ff.) [✔] {Javításra vár}

11

Nam kezei átölelték a derekamat még jobban húzva magához. Sajnos így már értem, hogy miért is mondta Minseok, hogy nem fogok sokáig ellenállni, habár az elveim már a fürdőszobában feladtam.. Mégis hogy hagyhattam?! 

- Nam.. - elváltam tőle, és elfordultam, de ő nem lépett hátrébb. Hátam mögé állt, állát a vállamra helyezte. Vártam, hogy valamit mondjon, vagy bármi, de nem. Mindketten csendben voltunk, mégse az a kínos feszült csend, inkább kellemes volt. Nem tudom, hogy ő min gondolkozhatott, egyáltalán mit gondolhat rólam, de én próbáltam megemészteni azt, amik történnek velem. Még hozzá milyen hamar történtek. 

Tíz évvel ezelőtt még abban a hittben voltam, hogy soha többé nem fogom látni őt. Erre hirtelen felbukkant újra az életemben, akár egy forgó szél. Mindent felborított körülöttem, ahogyan a lelkemben is. 

- Miért taszítasz el magadtól? - halk hangjára félszemmel ránéztem, de ő csak előre bámult. 

- Mintha most is ellöknélek magamtól - halvány mosoly jelent meg az ajkain.

- Attól még nem engeded, hogy hozzád érjek. 

- Mert rám erőlteted magad, ennyi az egész. 

- De ha nem teszem, akkor meg még inkább elfogsz lökni magadtól - sóhajtva emeltem fel a fejemet és a csillagos eget kémleltem. - Nem kell, hogy barátság extrákkal legyen, de-

- Nem is engedném - szűrtem a fogaim közt.

- Jól van. De ettől szeretném, ha meg próbálnánk. 

- Mármint? - újra félszemmel néztem rá. 

- A párkapcsolatot - felemelte a fejét és felém fordította, mire rögtön elkaptam a tekintetem.

- A szüleim így is utálnak, ezzel csak még inkább felszítanám a tűzet és mehetek az utcára.

- Költözz hozzám - lesajnálóan néztem rá, de ő csak mosolygott. - Kérlek. Ha nem tetszik akkor bármikor véget vethetsz neki. 

- És te? - összeráncolta a szemöldökeit. - Azt mondod, hogy bármikor véget vethetek neki, a te érzéseiddel mi lesz?

- Azok nem fontosak - szavai után elkomorodtam. Szét szedtem a kezeit és felállva a párkányról felé fordultam. 

- Nem fontosak? - értetlenül bólintott. - Mégis minek nézed magadat NamJoon? - Csak még értetlenebb lett. - Mi ez a hülyeség, hogy nem fontosak?

- Mégis mit vársz mit mondjak? - jeges hangjára döbbenten néztem rá. - Mondjam azt, hogy még ha véget is vetsz a kapcsolatunknak én nem akarom?

- Minimum! - kiabáltam, de elfordította a fejét. - Úgy beszélsz mintha téged semmi se érdekelne, csak, hogy nekem jó legyen? Hol az a Kim NamJoon, akit megismertem? - Félszemmel nézett rám. - Ha valami hülyeséget akartam tenni te mellettem voltál, vagy lebeszéltél róla. Mindig melletted voltam jóban és rosszban is. Még a bevallásod után is. Akkor miért mondod ezt?

- Úgy beszélsz mintha érdekelne téged az érzéseim. 

- Mert érdekelnek! - érzelem mentes arccal fordult felém. - Miért nem vagy képes megérteni engem is? 

- Tudod Chan - halk hangjára összeszorult a torkom. - Ha ennyire érdekelnek az érzéseim, akkor észre vennéd, hogy mennyire is szenvedek. Mennyire nehéz vissza fognom magam. Mennyire kínoz a visszautasítás. - Nyitottam a számat, de be is csuktam. Jártatom a számat, de ezek még az eszembe se jutottak. Tisztán és őszintén bevallotta, hogy mit érez irántam már régóta, de én belegázoltam a lelkébe, és csak vissza utasítottam, majd mégis engedtem neki a szavaim ellenére. Az én hibám, hogy olyan reményekbe löktem, amik nem is igazak.