The Mask - (H.S) ▾Befejezett▾

74.-Gift

♥ Hey Lads! ♥

Meg is hoztam nektek a 74. fejezetet! Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket még így, a késés ellenére is. Nagyon sajnálom, rengeteg volt az iskolához elintézendő dolgom, ugyanakkor mikor hazaérek általában a tanulásba temetkezem és fáradt vagyok. Bízom benne, hogy a Ti napjaitok jobban telnek. 

Nagyon-nagyon szépen köszönöm a több mint 150 ezer (!!!) megtekintést! Elmondani nem tudom nektek, hogy ez mennyit jelent nekem! Csodálatosak vagytok! *-* ♥♥♥ 

Legyen nagyon szép napotok, kitartás holnapra! ♥♥

Jó olvasást! Millió puszi és ölelés: Ladybady ♥

Gift: Ajándék 

Rose Davis~

A hó fehér szemekben hullott alá miközben az ablakból figyeltem a tél okozta időjárást. Az ablak kissé párás volt a leheletemtől, míg a lakásban kellemes meleg uralkodott. Igaz, én még így is képes voltam libabőrös lenni pillanatok alatt. Scott-ot figyeltem, jobban mondva azt, ahogyan Ő kémlelte a házat. Órák óta el sem mozdult arról a helyről, ahol reggel rátaláltam. Mintha... mintha csak egy szobor lett volna, vagy egy test amely a borzongató hidegtől kihűlt. 

Valójában az ügyünkön gondolkodtam, azokon a lehetőségeken amelyek számba jöhettek. Előfordulhatott, hogy minden rendben zajlik, vagy akár az is, hogy nem sikerül segítenünk rajta. Az utóbbira még csak gondolni sem mertem. Ha egyre inkább előtörtek belőlem a sötét képek, akkor inkább megpróbáltam arra összpontosítani, hogy Scott erős és túl rafinált ahhoz, hogy ne legyen a háttérben valamilyen dolog, amiről egészen eddig nem tudtunk. Mi van ha tisztában volt a történésekkel mindvégig, és csak arra várt ennyit, hogy segítsünk rajta? 

Már jó néhány perce bámultam a sötét bundás állatot, mikor tekintetét az ablak felé vezette. Tudtam, hogy látott, viszont abban már nem voltam biztos, hogy fel is ismert. Zöldeskék íriszeiből nem sugárzott semmi sem az ürességen kívül. Pont úgy festett, mint egy állat, akkor is, ha tudtam, a bátyám feküdt néhány méterrel lejjebb. Bíztam benne, hogy a testvéri szeretet ami közöttünk volt, éppen olyan erősnek bizonyul, hogy még ezt is túlélje. Eszmefuttatásom közepette megéreztem tarkóm bizsergését, amely egyre erősebb lett miközben Harry közeledett. Azután, hogy belépett a szobába megtorpant az ajtóban. Nem láttam, hogy mit csinált vagy, hogy mire készült, mert nem néztem rá.

-Tudom, hogy haragszol azért, mert nem mondtam el, hogy Scott még Kanadában van, de ne a szótlanságoddal büntess.-kérte közben pedig meg sem mozdult. Talán tartott attól, hogy kiabálni fogok vele? 

-Nem büntetlek, Harry.-néztem irányába és megráztam a fejemet-Sőt, örülök, hogy velem vagy és próbáltál megvédeni azoktól a sérülésektől amiket elszenvedhettem volna, ha kitudódik a dolog. Emellett pedig vagy ezerszer hálát mondtam az Úrnak, hogy itt állsz előttem, és mert nem ragadott el tőlünk.-mondtam, a könnyeket a szemeimben pedig nem csak a várandóságomra lehetett fogni, sokkal inkább arra az érzékenységre, amely már évek óta a társam volt. Könnyebb volt beszélni az érzéseimről úgy, hogy tudtam, már végleg velem marad. Mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a vállamról-Csak szeretném, ha nem titkolóznánk, hanem mindent elmondanánk egymásnak. Azért alkotunk egy párt, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat.-szóltam. 

Halványan elmosolyodott, majd közelebb lépkedett hozzám. Csak akkor vettem észre, hogy a háta mögött tartotta az egyik kezét úgy közeledett felém.