Első fejezet

468 40 8
                                    

Park JiMin:

A tükör előtt állva nézegetem a frissen festett szőke tincseim, amit a karakterem stílusához igazítottam, melyet pár hónapja kaptam meg és az egyik kedvencem, az előzőhöz képest nagyobb erővel bír, mint vártam tőle. Kedvelem a harci stílusát, viszont szerintem túl hamar fárad el, és rengeteg energiára van szüksége, ami egy gépes játéktól eléggé furcsa, ennek ellenére élvezek vele mozogni.

Lassan hét éve robbant a világunkba az úgy nevezett „élőszerepes" játék, vagyis az Outcast, ahol a kiválasztott karaktered, olyan, mintha a valós életben is létezne, annyi különbséggel, hogy ez természetesen nincs így, de élvezetes elszórakozni a gondolattal, hogy parancsokat adhatsz egy másik embernek, úgy, hogy neki kötelessége megcsinálnia akármekkora baromság, sőt, te szabhatod meg mikor mit ehet, a szexuális vágyai is tőled függenek, ami azért elég nagy hatalom, valljuk be. Ebben a játékban az a lényeg, hogy szinteket ugorj meg, és kijátszd a játékot maximum fél év alatt az adott embereddel, azonban ha meghal, többet nem választhatod, valószínűleg végérvényesen törlik a rendszerből, mert máshol se látod viszont.

Igazság szerint imádok vele játszani, és mióta nincsenek szüleim, ebbe a világba menekülve keresem a helyem, mármint a videojátékok bűvkörében, ahova csak hozzám hasonló emberek regisztrálnak, és élik ki hajlamaikat, sokszor számomra brutális módon, de mindenkinek más a célja, és ez teszi olyan különlegessé. Ezen keresztül rengeteg olyan dolgot tapasztaltam, amibe a való életbe sosem szaladtam bele, példának okáért a drogokra célzok, meztelen női testekre, gyilkosságra, nemi erőszakra, üldözésre, csupa izgalmas és undorító dologra.

Ennek köszönhetően egy teljesen másik személy lehetek, időtlen időkig, tekintve, hogy még alvás közben is nyomkodom, ha felcsipog a telefon, hogy haladnom kéne, amiért sokan rossz szemmel néznek rám, hiszen szétszórt vagyok, és néhanapján hullafáradt, mégis úgy gondolom, hogy megéri, az osztályzataim romlása végett is. Világ életemben rossz tanuló voltam, mindig egy hajszál választott el a bukástól, amit valamilyen úton-módon leküzdöttem, de ezekben a helyzetekben nagynéném megvonta tőlem a telefont.

Befejezve a hajammal való szerencsétlenkedést elégedetten szemlélem az eredményt, majd megragadva telefonom vágom zsebre, figyelembe véve, hogy karakterem még alszik, és kilépve a fürdőszobából öltöm magamra az iskolai egyenruhához tartozó öltönyt, útközben magamhoz véve az iskolatáskám.

- JiMin, mindened megvan?- üvölt ki a konyhából nagynéném, BoRam, egy bögre kávé társaságában tartva rajtam kihúzott szemeit.

- Persze - mosolygom rá elővéve a problémamentes énem, hiszen nem tudhat az új játékőrületemről, mivel az lenne az utolsó lépésem, és mindent elkobozna tőlem, ami energiával kapcsolatos, és leültetne könyvet olvasni.

- El ne felejtsd bevenni!- biccent az asztalon elhelyezkedő rózsaszín tablettára, amit fejfájásra szedek be általában minden nap, hogy bírjam az egész huzavonát, ám történnek olyan események, amik miatt nem elég, és itthon kell maradnom betegállományban.

A kikészített barack lével egyetemben viszem be szervezetembe a káros, de életben tartó pirulát, hálásan pillantva nevelőmre, aki bízva bennem engedi, hogy gyógyszerekkel nyomjam el a fáradtságom, vagy egyéb problémáim. Természetesen ez addig tart, amíg rá nem jön az eredeti álláspontra.

- Köszi-, teszem a mosogatóba az üvegpoharat, megnedvesítve ajkaim, indulásra készen, és odahajolok a nőhöz puszit nyomva arcára, mielőtt az ebédem elrakva lépek ki a lakásból megindulva a lépcső felé. A harmadik emeleten élünk, ezért le- és felsétálni elég megterhelő az én fiatal szervezetemnek, főleg, hogy a telefonom nyomkodnom kell közben, és nem egyszer estem le miatta Szerencsére alig vannak a környékemen reggelente, de délutánonként rendesen be tudok égni, csoda, hogy BoRam fülébe még nem jutottak az események.

Game OverWhere stories live. Discover now