Game Over

Nyolcadik fejezet (+16)

Sziasztok!

Mielőtt belekezdtek ennek a résznek az olvasásába, előre figyelmeztetlek benneteket, hogy van benne gyilkosság, vér és egyéb ilyen jelenet, szóval, a korhatár ezért indokolt.

Jeon JeongGuk:

Leteszem a műanyag palackot, nehogy kiejtsem a kezeim közül, és összevizezzek valamit TaeHyung játékszerei közül, amikért annyira odavan, mert valószínűleg ebben a pillanatban ki tudna herélni, hiszen a jobb kezem még enyhén sajog, ráadásul a chipek még némi elektromosságot árasztanak magukból, ami szerencsére nem akkora, hogy rajtam kívül azt is kínozza, aki érintkezik velem.

Ujjaimmal lágyan cirógatom JiMin puha bőrét, ezzel nyugtatva őt, mivel nem bírja a vér látványát és szagát, emiatt valószínűleg hányinger kínozza, szóval magam felé fordítva ültetem a combjaimra, átkarolva derekát tartva meg a súlyát, hogy ne neki kelljen ebben a rossz állapotában.

Homlokomat övének támasztom, remélve, hogy érzi a mozdulataim mögött megbúvó ragaszkodást, amit irányába érzek, közben azonban a pánik elszorítja a mellkasomat, mert tisztában vagyok azzal, hogy be fog jönni velem, együtt fogjuk kivenni a részünket a halálos küldetésből, ahonnan nem valószínű, hogy élve kijövünk.

- YoonGi-, fordulok a megszólított felé, aki felhúzva szemöldökét emeli rám a kérdő pillantását, nem tudva, mire akarok kilyukadni-, ne gyere be velünk-, közlöm vele simogatva barátom combját, amíg ő a nyakhajlatomba fúrja a fejét, szuszogásával csiklandozva a bőrfelületet. - Nagyon nagy eséllyel meghalunk odabent-, nyalom meg az ajkaimat, mivel kiszáradnak a felelősségérzet miatt, ami rám telepedik.

- Úgy hiszed, meg tudjátok oldani nélkülem?- érdeklődik oldalra döntve a fejét, ujjait párja hajkoronájába futtatva, aki halkan felsóhajtva ereszti le a vállait, csendben hallgatva a beszélgetésünket, egyelőre nem vetve közbe érveit vagy meglátásait, néma megfigyelőkét van jelen, akárcsak JiMin.

- Én vagyok a kulcsa a küldetésnek, nem te-, simítok fel az ölemben ülő fiú felsője alá, kis köröket rajzolgatva derekára, amivel érezhetően még jobb hatással vagyok rá-, kívülről is osztogathatsz nekem parancsokat-, utalok a telefonon lévő applikációra, ami jelenleg is rá van kapcsolva a rendszerre.

- Ezzel egyetértek-, hallom meg HoSeok orgánumát a hátam mögül, de oda sem kell fordulnom, hogy vizuálisan el tudjam képzelni jelenlegi pozícióját, amellyel valószínűleg az ajtófélfát támasztja, karba fonva felső végtagjait a mellkasán-, elég emberünk lesz tűzvonalban, YoonGi. Neked innen kell irányítanod JeongGuk-ot. Akármilyen harcedzett, nem csapatjátékos-, ad hangot a nézeteinek, mi nekem jelen szituációban nem tetszik, merthogy fogalma sincs, hogy mire vagyok képes vállvetve pár tapasztalt társsal.

A fegyverekkel telepakolt kartondobozokat bámulom, gondolkozva azon, mégis mi lehet bennük, illetve realizálom magamban, hogy nagyon nagy eséllyel ez az utolsó alkalom, hogy kedvenc fegyvernepperem, NamJoon szolgáltat nekem bármi használhatót, ami valljuk be, nem éppen jó kilátás a jövőmre nézve.

- Nem hittem, hogy idáig eljut a Véres Hackerek Társasága-, szólal meg, miközben kinyitja az egyik tárolót, hogy aztán kivegyen belőle egy újfajta bicskát, mihez hasonlót sosem láttam ezelőtt-, ha visszahajtod a pengéjét, a fémdetektorok nem érzékelik, hogy ez szúróeszköz-, nyújtja felém, én meg elveszem tőle a viszonylag nagy súlyú kést.

- Köszönöm-, nyalom meg a számat, figyelve a férfit, akinek a tartásából süt valamiféle elfojtott érzelem, talán a beletörődés a helyzetbe, ám ezt nem igazán értem pontosan-, hyung... mi a gond?- érintem meg a vállát, elérve, hogy rám pillantson, tekintete megtelik szomorúsággal.