Game Over

Negyedik fejezet

Park JiMin:

Aggódva nézek Kook után, hamar realizálva magamban, hogy az élet azért küldte őt hozzám, hogy ne a saját problémáim által teremtett hatalmas medencébe fulladjak, hanem foglalkozzam egy olyan fiúval, aki megmentette az életem, ezzel szemben valahogy nem olyan barátságos, mint az elején, ami kicsit megnehezíti a kommunikációs folyamatot kettőnk között.

Felemelve a fejem nézek a meghagyott élelmére, és kicsit bunkónak érzem magam, hogy még csak meg sem kóstoltam, de egyszerűen semmi nem megy le a gyomromba, maximum a gyógyszer, és az is azért, mert az enyhülést jelenti felkavart lényemnek.

Úgy vélem megérdemli a törődést tőlem, amiért reggelit is csinált nekem, igaz nem fogom a mai nap elfogyasztani, viszont aranyos gesztusnak tartom, és emiatt nem vélem úgy, hogy eszement gyilkos, aki az éjjel megölt két focistát, ellenben sokkal több van benne, mint egy átlagos emberben, mely már önmagában is vonzza az embert.

- Furcsa fiú- mereng el BoRam, elrévedő tekintettel meredve az ismeretlen irányába, ahol pár perccel ezelőtt elviharzott. – Egyáltalán nem olyan, mint te. Könnyebben kezelhetőnek tűnik.

- Bo...- összehúzott szemekkel vizslatom a nőt, aki lehetséges, hogy elfelejtette a tegnap történteket, mert a legkevesebb jelét sem mutatja annak, hogy emlékszik ki bántott, vagy hogyan is tette pontosan.

- JiMin...- mér végig barna szemeivel szinte lyukat égetve mellkasomba, amit nem rejtek el a párnámmal, feladva a harcot ellenük. Túl távolságtartó lennék?- Mit csinált DooJoon?

A vér is megfagy bennem, gerincemen hideg fuvallat söpör végig, izmaim fájdalmasan rándulnak össze a név hallatán, szemeim égni kezdenek, ahogyan a sok kis könnycseppet próbálják magukba passzírozni teljesen sikertelenül. Elhúzódom nevelőm érintésétől reszketve esve le a székből, félve, hogy ha kicsit is erősebben ér hozzám beleroppanok az egészbe, amit velem tett. Alig tudom felfogni, és már feldolgozni sincs időm, mert ezt lehetetlen.

Arcomat önállóan kezdik tisztára mosni a sós cseppek, lecsorogva államig, onnan pedig a felsőm anyaga szívja be őket, meggátolva a további mozgásban.

- Kicsim... sajnálom. Majd... elmondod, ha szeretnéd-, kétségbeesett arckifejezése láttán megszakad a szívem, ennek ellenére nem teszek semmit, hogy jobb közérzetet biztosítsak neki, mivel saját magam érdekében is képtelen vagyok lépéseket megtenni.

- Megyek...-, állok fel, rendezve térdkalácsaim, mik összeütközve akarják felmondani a szolgálatot, de nem engedhetek nekik, nem csak én vagyok az egyetlen sebesült ebben a házban, és jó darabig itt lesz velünk, mert nem hiszem, hogy lelép ilyen állapotban. Megfogom a poharát, amibe narancslevet töltött, majd fájdalomcsillapítót szerzek és megindulok a mosdónk irányába, figyelmen kívül hagyva nagynéném, akinek lassan indulnia kell a munkába, azonban én a suli környékét messzire kerülöm a mai napot illetően, reménykedve, hogy kapok több napnyi szabadságot, mielőtt újfent beleroppanok a látványába.

A helyiség előtt megállva veszem szemügyre a jellegzetes fa ajtót, amit fehér festékkel mázoltak be, ne legyen unalmasan egyszínű, ami jelen pillanatban eltakarja előlem a bent lezajló jeleneteket, amiknek lehet nem kéne szemtanúja legyek. Lehet, tényleg zavarja a srácot, hogy nadrág nélkül szaladgálok, viszont a combomnak sokkal kényelmesebb, ha nem dörzsöli semmi és szabadon simogathatja a levegő, talán felgyorsítva a gyógyulási folyamatot. Tényleg belilult...

- Kook...- próbálkozom meg a beszéddel, mi először gyérre sikerül. – JungKook...hoztam gyógyszert. Beengedsz?- ajkaimat rágcsálva hajtom le fejem, várva mi fog következni, kinyitja az ajtót, vagy egyből melegebb éghajlatra küld. Ahogyan felállt az asztaltól az is elképzelhető, hogy egyből átvágja a torkom, amint egy centivel is közelebb kerülök hozzá.