Game Over

Epilógus

Szürke felhők veszik uralmuk alá az eget, sűrűn fonódva egymásba, esővel fenyegetve a temetőben összegyűlt társaságot, kik leróni jöttek tiszteletük a halottak előtt, akik egy nemesebb célért vesztették életük.

A széllökések felkavarják a földre hullott hópelyheket, mik vad táncot járnak a kopasz fák ágai között, majd ismét lezuhannak a sírokra, befedve őket világos fátyolukkal, miközben a fekete ruhába öltözött, gyászoló tömegben sorakozók tekintete egyetlen helyre összpontosul.

A tömeg egy része szájmaszkot viselve szűrte ki a hideget, mi jeges fuvallatot hordva támadta a torkot, és a testeket, melyek meleg ruhába voltak fogva, elfedve valódi alakjuk az egybegyűlteknek, kik közül néhánynak cigaretta lógott ajkaik közül, és könny ült szemeik sarkában.

A fiatal férfi előre lépve vette ki zsebéből a papírlapot, amelyet összegyűrögetett már, ám ezúttal remegő kezébe fogja, lepillantva rá, hogy elolvashassa a macskakaparásra hasonlító írással lekörmölt sorokat, szíve elszorulva nyugtázza a szavakat, melyek ismét felszakítják a sebeket lelkén, mik még igazi gyógyulásnak sem indulhattak.

Lágy dallamú zene kíséri mondandóját, mit sírás közben biggyesztett a fehér vászonra, kiöntve a lelkét, megosztva a világgal fájdalmát, ami belülről mardossa, hiába van mellette a párja, nem hozhatja vissza kik átléptek a másvilágra.

A mondat hirtelen szorul belé, a vége, amely az elhunyttal közös emlékeket idézte volna fel, elhal, mintha a halott lelkével távozna, és a zokogás feltör belőle, meggátolva abban, hogy befejezhesse a búcsúbeszédét, amivel örök nyugalomra akarta bocsátani elesett barátját.

- Semmi baj!-, karolja át a vállát YoonGi, szorosan húzva magához összetört kedvesét, csókot nyomva fülére, engedve, hogy a fiatalabb kabátjába fúrva arcát adja ki azt a terhet, mi lenyomja vállait, és mellkasára ülepedve lassítja a légzést.

TaeHyung görcsösen markolja az anyagot, párja ölelő karjai között felerősödik a biztonságérzet, azonban ez sem tudja enyhíteni a fájdalmas űrt, amely a mellkasában keletkezett, mikor a szeme láttára találta el golyó a közeli barátját.

Az idősebb a kiállított oltárra veti szemeit, némán meredve a mosolygós képre, melyen legjobb barátja boldogan tekint felé, szemeiben élet csillog és az öröm több fokozata, ami általában megtalálható volt az arcán, egészen a legvégéig.

A szertartást a pap imája zárja, melyet az összegyűltek halkan, közösen ismételve nyomatékosítanak, remélve, hogy üdvözlés, melyet olyan hőn áhítanak megszakadt szívükkel, megleli a férfi lelkét, elhozva neki az örök nyugalmat és békességet, elfeledtetve vele a létezése rövidke ideje alatt dúló folytonos harcokat.

- El se hiszem, hogy meghalt-, suttogja YoonGi végigsimítva az üres koporsó fedelén, amit csakis a tiszteletére csináltattak, és most leküldik az aranyozott ládát a mélybe, remélve, hogy ezáltal a hős férfi lelke megnyugvásra talál.

Az esőcseppek először szakadozott időközönként, aztán gyors egymásutánban hullanak az égből, halk kopogásuk monotonitásával törve meg a gyászoló csendet, a kinyíló fekete esernyők védelmében az gyülekezők lassan elhagyják a helyszínt, azonban egy magas, szőke hajú férfi kapucniját a fejére húzva, továbbra is ott ácsorog, várakozva.

TaeHyung letérdelve a koporsó elé dönti neki homlokát, markolva a nedves fát, térdeit a fehér hóba nyomva, ami a meleg hatására olvadni kezd eláztatva a fiú nadrágját, de ez érdekli a legkevésbé, mikor a szíve szétszakadva igyekszik rendbe tenni, ami tönkrement egy óvatlan pillanat leforgása alatt.

NamJoon elindul a koporsó felé, majd leereszkedve érinti össze mindkét tenyerét, szemeit lehunyva mormogva el imádságát, abban a reményben, hogy kívánságai meghallgatásra kerülnek a mindenható által, kedvezőbb elbírálásban részesítve a holt lelkét.

- Jól vagytok?- áll fel a szőke férfi, kezet fogva az idősebbel és annak párjával, aki arcát törölgetve rendezi vonásait, készen arra, hogy elterhelhessék a gondolatait, az elhunyt felől. – És ők?

- Az állapotuk sokat javult-, válaszolja YoonGi kimérten, hangjában nyoma sincsen a benne tomboló fájdalomnak, inkább tárgyilagosan beszél, azonban megkönnyebbülés is bekúszik hanghordozása mögé. – Szeretnél vele találkozni?

- Majd-, bólint NamJoon, HoSeok arcképe felé fordulva hajolva meg, aztán egy szál kék rózsát tesz a kőre, ami a fiú kedvenc színei közé tartozott, mielőtt a koporsót leeresztik és földdel eltemetik. – Jobb lesz nekik Amerikában, nem?

- De igen...-, bólint YoonGi, figyelve, ahogyan barátja emlékét teljesen befedi a por, ezt követően megfogja a társa kezét, ujjaikat összefűzve melegíti a kihűlt bőrét, közben elindulnak a távolabb parkoló autójuk irányába-, viszont, nem sok időd van, mielőtt elküldjük őket-, teszi hozzá mellékes információként, jelezve, hogy a szőkeség időben kapjon észbe.

Sziasztok!

Elérkeztünk az utolsó részhez, és ezzel lezárult JiMin és JeongGuk története....