Boldogtalan | KiriBaku ✓

6

-Nem bántottam senkit, ugye srácok?-kérdezett rá Kirishima a kocsiban, míg kínosan vakargatta a tarkóját.Ő legelöl ült, én pedig hátul, de most nem bántam.Úgy sem tudnék még beszélni a dolgokról.

-Nyugi, senkinek sem esett baja.-mosolygott rá Denki, mire az immáron velünk utazó Midoriya feléjük kapta a fejét.

-Miről beszélsz?Hiszen Bakugou elájult és beverte a fejét!-aggodalmaskodott, mire Kirishima rám nézett az első sorból, de nem szólt semmit, csupán visszafordult előre.

-Nincs semmi bajom...-mondtam ellent neki, még annak ellenére is, hogy egy ottani orvos azért valamennyire ellátott és bekötötte a fejemet.

-Nem fogok engedni a makacsságodnak!Bemegyünk a kórházba és megnézetjük, ennyi.Nem nyitok róla vitát!-Deku sokkal határozottabb lett az évek alatt és ez abból is meglátszódik, hogy még én sem szóltam vissza neki.

-Egyébként...Tudom, nem a legjobb időpont felhozni a témát, de...Mesélj csak, milyen volt a csaj?-vigyorgott rám Denki, mire a többiek is hátra fordultak, kivéve Shinsout, mert ő vezetett.

-Miféle csaj?-pislogtam rá meglepetten, mire csak szemet forgatott, majd helyette Deku szólalt fel.

-Akiről Ravon beszélt!

-Ravon?

-A sárkány fickó!Na?Mesélj!

-Erm...

-Srácok, ti még komolyan nem vágtátok le, hogy meleg?-ráncolta a szemöldökét Mina, mire a többiek csak nagyokat pislogtak rá, míg én teljesen elsüllyedtem a szégyenemben, ott a hátsó üléseken.Nekem kellett volna kimondanom...-Főleg, ti ketten!-utalt Denkire és Shinsoura-Mondtam, hogy Todoroki a szárnyai alá vette!

-Basszus!El is felejtettem, hogy Todoroki eléggé sajátos módszereket alkalmaz!-csapott a fejére Pikachu, míg Midoriya ledöbbenve nézett maga elé.-Várj!Ez akkor azt jelenti, hogy az a fickó...?

-Nem.-nyertem vissza a hangomat, mire újra rám néztek.-Én kértem meg rá, az már más, hogy mi történt utána.Egyébként sem tudtam, hogy az emberei közé tartozik.

-Oh, erről jut eszembe.Évek óta üldözzük őket, mint gonosztevők, de mivel is foglalkoznak pontosan?-érdeklődött Deku és elővett egy papírt és tollat.

-Gyerek rablás, drogok, családon belüli nemi erőszak, gyerekpornó...És még sorolhatnám.-néztem ki az ablakon és visszaidéztem azokat az időket, amikor ellenük harcoltam Amerikában, ahogy a gyerekek sírva menekültek hozzánk miután kiszabadítottuk őket...

-És miért hagytad el Japánt?-hallottam meg Tőle a kérdést, mire a szívem kihagyott egy ütemet és valahogy sokkal nehezebbnek éreztem a levegőt.A torkomban gombóc keletkezett és egyszerűen csak menekülni akartam.

-Még...Még nem állok készen, hogy elmondjam.De ha eljön az ideje, te leszel az első, akinek elmondom.

-Annyira azért nem érdekel!Csak gondoltam megkérdezem...-horkantott fel, majd telefonját kezdte el nyomkodni.

Régen én is ilyen voltam?Én is el tudtam rontani a hangulatot egy pillanat alatt?Tényleg sokkal másabb lett és ez az én hibám...Én voltam annak az oka, hogy rossz irányba változott.
Az biztos, hogy elérte amit akart.Hős lett, méghozzá a lehető legférfiasabb hős...Még is azt kívánom, hogy a személyisége a régi legyen, hogy egy ilyen dolog után csüngjön egész nap rajtam, kérdezősködjön, ölelgessen vagy bánom is én!De a mostani énjét nem akarom megismerni, hiába én teremtettem.

-Bakugou úrfi!-hallottunk meg egy kiáltást a kórházban és a hang felé kaptuk a fejünket.Az évekkel ezelőtti orvosom rohant felénk, mire azonnal felálltam a székről és szembe fordultam vele.-Ha tudná mennyire örülök, hogy itt van!Próbáltam elérni magát, de egyszerűen minden elérhetősége megszűnt.

-Tisztában vagyok vele...Én rendeztem így.Mit szeretne?

-A hét évvel ezelőtti vizsgálatról lenne szó.-jelentette ki, mire kissé meglepődtem, de erre a mondatára a többiek is felfigyeltek.-Hibás volt.

-Mi?

-Az orvosok hibáztak.Összecserélték a leletek adatait!Magának nincs semmiféle agydaganata!Se rossz, se jó indulatú!

-Bakugou Katsuki?-lépett mellénk egy másik orvos, kezében a friss vizsgálati eredményekkel, amiket inkább átnyújtott nekem, hogy én magam is szemügyre vehessem.

-Mi?De hisz már kiderült, hogy az orvosok akkoriban hibáztak...Nem vették volna észre?-pillantott kollégájára a korábbi orvosom.

-Olykor megesik, hogy a páciens pszichésen vonzza be magának az efféle betegségeket.Ez a daganat becsléseink szerint 2-3 éves...Jó indulatú és lehet műteni.De erre mihamarabb sort kell keríteni, ha nem akarjuk, hogy rosszabbodjon a helyzet.

-Elhagytam ezt az országot, miután megtudtam, hogy daganatos vagyok...Most azt mondják, hogy hibáztak az orvosok, de még is bevonzottam magamnak ezt a betegséget?!-kezdtem el kiakadni és testemet hirtelen elöntötte a düh, de még nem akartam utat engedni neki.-Mindenről lemondtam...Itthagytam a barátaimat, hogy ne kelljen végig nézniük, ahogy haldoklom...És ezt kapom cserébe?!Miért...?Miért?Miért?!Miért?!Miért nem halhatok már meg végre?!

💥💥

Én nem maradtam bent tovább a kórházban, csupán a földhöz vágtam a leleteket és elhagytam az épületet.Kisiettem a kocsikhoz és inkább ott vártam a többiekre, akik gondolom bent maradtak még beszélgetni az orvosokkal, hogy többet is megértsenek a dolgokból.

Úgy egy húsz percet álldogáltam odakint és gondolkodtam a dolgokon, mire be tudtam ülni a kocsiba a többiekkel.Senki nem szólt semmit, csupán sorban vitt haza minket Shinsou, mígnem már csak hárman voltunk.Kirishima és Hitoshi elől, én pedig még mindig ott ültem hátul és bámultam kifelé az ablakon.A két elöl ülő váltott pár szót néha, de semmi extra nem volt.Én voltam a következő akit haza fuvaroztak, szóval elmondtam az útvonalat, majd csendben vártam.

-Köszönöm a fuvart.-szálltam ki a kocsiból és az ajtómhoz sétáltam, majd amikor elfordítottam a kulcsot a zárba, meghallottam, hogy lehúzzák a kocsi ablakát így még utoljára feléjük fordultam.

-Héj, Bakugou!Ez egyáltalán nem volt férfias...

Ez a kijelentés rengeteg emléket idézhetne fel...

De a tekintet és a hangsúly amivel mondta...Tele volt megvetéssel.