Boldogtalan | KiriBaku ✓

2

-Ezért menekült el onnan?Nem tudta esetleg elfogadni a saját érzéseit?

-Megrémített a dolog...Nem mindenki fogadja el az embereket, ha egy kicsit is másabbak.Nem akartam tönkretenni a barátságunkat csak azért, mert én többet érzek.

-Mikor jött rá, hogy többet érez iránta?

-A suli utolsó éveiben talán...

-Talán?

-Igen, mert...Ő volt a legjobb barátom, sokat lógtunk együtt aztán már csak arra figyeltem fel, hogy egyre többször bámulom meg.Tudja milyen kínos amikor edzés után végig kísértem a szemmel, hogy vetkőzik?A többi fiú előtt...És szarul esett.Nem akartam, hogy a többiek is lássák.

-Erről beszélt valaha is a barátjának?Hogy esetleg a saját neméhez vonzódik?

-Maga megőrült?Kirishima tuti, hogy kiszaladt volna a világból!

-Miért olyan biztos benne?

-Mert láttam már, hogy miként viselkedik egy meleg pár láttán...És köszönöm, nem akarom még egyszer megtapasztalni.

-Mi van, ha félreértelmezte a barátja mimikáját?

-Nem hinném, hogy ilyen megtörténhetne...

-Miért?

-Úgy ismerem Kirishimát, mint a saját tenyeremet.

-Maga mindig a valódi énjét mutatta neki?Mindent elmondott Kirishimának?

-Persze, hogy nem...Vannak dolgok amik csak rám tartoznak.De ez most, hogy jön ide?

-Mi van, ha Kirishima csak zavarban volt a páros láttán?Talán csak próbálta leplezni, hogy benne is meg vannak ezek a hajlamok, hogy szívesen lenne egy ilyen kapcsolatban magával is.Én azt javaslom beszéljen neki erről a dologról...Nem muszáj elmondania, hogy pont hozzá vonzódik, csak beszéljen róla.

Mindig is tisztában voltam Kirishima elérhetőségeivel.Az összes fel volt írva nekem egy cetlire, amit a tárcámban tároltam, de soha nem volt bátorságom felhívni vagy akár csak üzenni neki.A gondolata annak, hogy árthattam neki a hirtelen eltűnésemmel, teljesen felemészt.A folytonos gyomorgörcs ami reggel óta emészt, még most sem akar alább hagyni...A tegnapi beszélgetés a szüleimmel még mindig visszhangzott a fejemben és nem tudtam megszabadulni tőle.Az emberek?Ma eddig közel nyolcvanszor állítottak meg egy képért.Nem voltam boldog, még is mindegyiknél mosolyogtam, ha a lányok kérték még át is öleltem őket a kép erejéig vagy adtam egy puszit az arcukra.A kisgyerekek hatalmas vigyorral az arcukon szaladtak hozzám, ugyan ebből a célból és tanácsokat kértek, hogy miként lehetnének jobbak.

De mit kéne válaszolnom, amikor én magam egy szerencsétlen senki vagyok?

Sablon szöveg.Ez az egyetlen dolog amivel válaszolni tudtam nekik, majd az utamra engedtek.Rosszul éreztem magam amiért ilyen hülyeségekkel tömtem a fejüket, de az embernek ilyenkor nincs választása.Én felhagytam azzal, hogy hős legyek...Két okból is.A betegségem halálos, így nincs értelme, na meg minek legyek az, ha máskor is járhatok úgy, mint Dekuval?Egy gyermek aki képesség nélkül születik, még is hirtelen a legerősebb lesz, míg te egész életedet az edzésekre pazaroltad.Nem haragszom Midoriyára, nem ő tehet róla.Az élet mindig is igazságtalan volt...Ezt ideje lenne elfogadnom.

A hír, hogy visszatértem Japánba, hamar elterjedt a képeknek köszönhetően, így amint kiléptem a munkahelyem ajtaján a brokkoli srác vigyorogva fogadott.Nem reagáltam semmit, csupán semleges arccal néztem a szemeibe.Magasabb lett, mint gondoltam és az edzést sem hanyagolta el velem ellentétben.Azt hiszem nem igazán vagyok kíváncsi, hogy hány kockám maradt meg.

-Kacchan...

-Deku.

-Meg...Megváltoztál...

-Ne dadogj...-indultam meg a város felé, mire csak értetlenül nézett utánam.-Gyere, igyunk meg valamit!

Mindig is egy pincsi módjára követett, ez most sem változott.Mögöttem kullogott és gondolom rengeteg kérdés kavargott a fejében, de szerencsére most az egyszer nem kérdezett.Nem akartam válaszolni...Legalábbis még nem.Ha eljön az ideje, úgy is mindent ki fogok tálalni, de ez még nem mostanában lesz.

Egy kis eldugott kávézóban foglaltunk helyet, ahol egy ideig csak csendben üldögéltünk.Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, ő pedig gondolatban biztos, hogy a kérdéseire keresi a választ.Ismerem elég jól Midoriyát ahhoz, hogy tudjam mindig agyal valamin.

-Meddig akarsz még csendben ülni?Ha akarsz kérdezhetsz...

-Nem akartam tapintatlan lenni.-hajtotta le a fejét és azt figyelte, hogy a kávéját kavargatja.Ennyi év eltelte után még mindig tart tőlem, holott ő a legerősebb ember.-Nem akarom firtatni a dolgokat, biztos vagyok benne, hogy volt okod a hirtelen eltűnésedre.

-Hmpf...Bár most, hogy visszajöttem nem sok minden változott.-néztem ki az ablakon, de a szemem sarkából láttam, hogy felemeli a fejét és egy féloldalas mosoly van az arcán.

-Ha a hely nem is, de a többiek igen.-Hogy kíváncsi voltam-e a többiekre?Nos, igen.Tudnom is kéne valamit mielőtt még velük is összefutok.

-Akkor van mit mesélned.-jegyeztem meg, hogy tudja mindenkiről hallani akarok valamit.Egy kicsit elgondolkodott, de aztán belekezdett a hosszas beszédjébe, amit figyelemmel hallgattam végig.Szinte mindenki nagyon elfoglalt a hős életével, leszámítva Minetát, akit perverzsége miatt többször is megbüntettek már, de nem adja fel.Azt kell mondjam büszke vagyok a többiekre, hogy ilyen kitartóak.

-Aztán még ott van Shinsou és Kaminari, ők a U.A.-ben tanítanak.Kissé nosztalgikus, mivel Aizawára és Present Micre emlékeztet.

-Hm, így belegondolva tényleg tökéletes pótlás.-ittam meg az utolsó kortyot is, de idegesített a tudat, hogy a számomra legfontosabb személyről nem beszélt.-És Kirishima?Vele mi lett?

-Kirishima...Nos...Azt hiszem most épp Kínában van.Felkérték valami híresség testőrének, szóval csak úgy két hét múlva jön haza.-figyeltem minden egyes kis arc mimikáját és tudtam; valamit elhallgat előlem a dologgal kapcsolatban.Csendben néztem a szemébe, pislogás nélkül, amit csak egy zavart tekintettel próbált meg palástolni.Biztos voltam abban, hogy tudja; érzem van még valami a dologban.-Nagyon megbántottad amikor elmentél...

-Tudom...

-Nem.-rázta meg a fejét és szemei szinte már bekönnyeztek.Az, hogy megcáfolt, megdöbbentett.Miért ne tudnám, hogy megbántottam?Tudom, hogy rosszul cselekedtem...Tudom, hogy megbántottam.-Fogalmad sincs, hogy min ment keresztül miattad.

-Nem, tényleg nem tudom.De szeretném jóvá tenni.-válaszomon eléggé meglepődött, majd szép lassan egy mosoly jelent meg az arcán.

-Jó, hogy újra itt vagy Kacchan...

-Valamikor rendbe kell tennem azt amit elrontottam...

-Helyes!A csapatod már úgy is vár rád!-vigyorodott el, de csak egy komolyabb tekintettel illettem, neki pedig szép lassan eltűnt az a széles mosoly az arcáról.-M...Mi az?

-Már nem vagyok hős Deku...Befejeztem.

-Mi?Miért?

--Melletted úgy se nagyon kell másik hős.Az, hogy egyel kevesebben vagyunk nem változtat semmin.

-De Kacchan!

-Nincs semmi "de" Deku!Nem te tehetsz róla, viszont tökéletes élő példa vagy arra, hogy hiába áldozod minden idődet edzésre és képesség fejlesztésre, ha egy képesség nélküli ember is nagyobb erőre tehet szert örökléssel.Neked kedvezett az élet, nekem nem...Ezt fölösleges tovább firtatni.-fordultam vele szembe, miután kifizettük az italunkat és kimentünk a kávézóból.Tisztában voltam vele, hogy a szemem most ténylegesen tükrözi a felhalmozott érzelmeimet és Dekunak megvan azaz idegesítő szokása, hogy könnyen kiigazodik az embereken.Mintha csak egy nyitott könyvből olvasott volna.

-Kacchan...Miért vagy ilyen boldogtalan?