Boldogtalan | KiriBaku ✓

9

Elmeséltem neki mindent ami eddig velem történt, de egyszerűen nem tudtam, hogy most mi is volt a reakciója.Dühösnek tűnt, szomorúnak, talán még csalódottnak is, de egyet biztosan tudok.Azóta nem beszéltünk és már egy hét telt el azóta.A szombat este a nyakamon van és addigra valami elviselhető kinézetet kéne varázsolnom magamra, na meg nem ártana az "életkedv" sem.

Azt már tudom, hogy valószínűleg pulcsiban leszek még az esti meleg ellenére is, hiszen nem akarom mutogatni nekik a kezemet és az újonnan szerzett vágásokat, amik igen feltűnően díszítik a karomat.Még is, azt kell mondjam, hogy egy enyhébb hetet tudhatok magam mögött, mivel mindössze háromszor törtem össze egész héten...Értem itt azt, hogy egyik pillanatról a másikra sírni kezdtem, a torkomban gombóc keletkezett, egy nap többször is rám tört a pánikroham és egyéb ilyen dolgok.

Kora reggel volt, így most még az ágyamban feküdve bámulok magam elé, egészen addig amíg a telefonom el nem kezdett csörögni, de ekkor is csak a szemem sarkából néztem oda.Deku hívott viszont semmi kedvem nem volt beszélgetni.Egyszer, majd úgy is megérti a dolgokat és akkor talán ő is megbocsájt nekem.

Bevettem a gyógyszereimet, majd megindultam a fürdőbe, hogy elvégezzem a szokásos rutinomat, ezek után pedig magamra kaptam egy fekete pólót és nadrágot, majd betettem a fülhallgatót a fülembe és az ajtóban még felvéve a futós cipőmet, indultam ki az utcára.Épp itt az ideje egy kicsit megmozdulni, ha nem akarok továbbra is a kocákkal versenyezni a zsírszázalékban.Úgy voltam vele, hogy most a város is megteszi ehhez a kis futáshoz, így az utcámból kiérve egyből jobbra fordultam.Eltelik egy időbe, mire odaérek, de ha azt akarom, hogy látszódjon az eredmény, akkor mindent meg kell tennem érte.

Az emberek elég sokszor megnéztek az utcán, de próbáltam nem figyelembe venni.A vádlijaim már teljesen be voltak állva, mire beértem a város központba, tenyereim izzottak, de nem robbanthattam, mert emberek között vagyok.Amint végeztem a pihenéssel és indultam volna vissza, valaki elkezdte sipítani a nevemet és a hátamra ugrott.

-Bakugou!Annyira hiányoztál!-amint lemászott rólam és elém lépett, szemeim eléggé elkerekedtek a meglepettségtől, hiszen amikor legutoljára láttam, csak kilenc éves volt.

-Eri-chan...

-Tehát emlékszel még rám!-ölelt meg boldogan, majd egy hatalmas mosoly kíséretében elhúzódott tőlem.-Annyi mindent el kell még mesélnem!

-Akkor azt hiszem ideje sétálnunk egyet.-erőltettem magamra egy mosolyt, mire boldogan belém karolt, én pedig követtem.

Eri hosszasan mesélt az itteni dolgokról, de főleg arról, hogy mik történtek vele a U.A.-ben.Elmesélte, hogy Aizawa sensei-el azóta is nagyon jó a kapcsolata és mindennél jobban hálás neki, amiért befogadta.Kicsit belevont a szerelmi életébe, amit végig pirult, nekem pedig emiatt egy mosoly jelent meg az arcomon.Kért tőlem pár tanácsot, amit próbáltam megadni neki, de nem igazán vagyok benne biztos.Valamilyen oknál fogva mindig is úgy néztem Erire, mintha a kishúgom lenne, ezért is kaptam némi frászt a története folytatásáról.

-És én akkor még úgy voltam vele, hogy oké, nem lesz ebből semmi baj, de amint beértünk a szobájába, bezárta mögöttünk az ajtót és-

-Eri, ugye nem történt semmi?!

-Mi?!Nem!Ha végighallgatnál akkor tudnád!

-Bocsi...

-Szóval, megcsókolt és megpróbált benyúlni a pólóm alá, de nem engedtem neki.Nem mintha nem állnék rá készen, egyszerűen csak nem ő volt a megfelelő ember.Azt mondta, hogy vagy belemegyek, vagy szakít velem...De nem éri meg, ugye?-pillantott rám, mire megráztam a fejemet és hosszasan magam elé meredtem.