Boldogtalan | KiriBaku ✓

12

-Ébresztő Bakubro!-ezzel a mondattal pedig el is húzta a függönyt, aminek köszönhetően még becsukott szemmel is megvakultam.Fintorogtam egyet és fejemre húztam a takarót, mire Kirishima csak felnevetett egy kicsit és közelebb sétált hozzám.

Még csak egy hét telt el, de már rengeteget gyógyultam az elmúlt idő alatt.Látásom szerencsére a harmadik nap után visszatért, így újra láthattam azt a személyt aki az egész világot jelentette nekem.Minden nap bejött hozzám, amikor akadt egy kis szünete és az orvosommal mindig megbeszélte a fejleményeket, amiket örömmel fogadott.

-Na~!Nem bujkálhatsz egész nap a takaró alatt!-próbálta meg lehúzni rólam a textilt, de nem engedtem belőle és még jobban magamra húztam.-Hát, így nem tudok csókot adni!

Óvatosan kikukucskáltam a takaró alól, mire csak a vigyorgó arcával találtam szembe magam, majd szép lassan hajlandó voltam felülni az ágyban és úgy fürkészni az arcát.Picit oldalra döntötte a fejét és tekintete a hajamra irányult.Legalábbis oda, ahol le kellett vágni...Egy apró és keserű mosoly futott végig rajta, utána pedig csak fogta magát és felállt, egyenesen kisétálva az ajtón.

Csak ültem ott és megszeppenve bámultam a hűlt helyére, azon gondolkodva, hogy most mit csinálhattam rosszul.Még csak meg sem szólaltam, akkor meg miért hagy magamra?

-Katsuki!-anyám hangja már a folyosóról is vészjóslóan hat, de most az egyszer még elmenekülni se tudok előle.Az őrök nem igazán akarták beengedni, de jeleztem nekik, hogy nem lesz semmi baj, azzal a lendülettel pedig édesanyám már szorosan magához is ölelt.-Miért nem szóltál róla?

-Nem...Nem akartam, hogy aggódj miattam.Nem akartam fájdalmat okozni...

-Ugyan már, Katsuki!Segítettünk volna!-ölelt át ismét szorosan, amit viszonoztam is, majd tekintetem az ajtóban ácsorgó Kirishimára tévedt.Egy féloldalas mosolyra húzta a száját és rám kacsintott, utána pedig ismét eltűnt.Istenem, miért tud pusztán ennyivel beindítani?-Szóval...Mi a helyzet közted és Kirishima között?

-Nem...Nem tudom.Néha kissé tartok tőle és a viselkedésétől, de tudom, hogy miattam lett ilyen.És fogalmam sincs, hogy miként tehetném jóvá...

-Adj neki egy kis időt, lehet, hogy túl hirtelen tértél vissza az életébe.Kirishima rendes srác és biztos vagyok benne, hogy meg fog bocsájtani neked, viszont azt el kell fogadnod, hogy ő is változott az évek alatt.Elvégre...Sokkal férfiasabb a kisugárzása, nem?-mosolyodott el anya, mire én is így tettem és bólogatásba kezdtem.Már nem öleltük egymást, pusztán szemben álldogált velem, mígnem leült a székre.

-Anya...Én rossz ember lennék?

-Nem!Dehogy is!Miért kérdezel ilyet?

-Mielőtt elköltöztem...Sok szörnyű dolgot tettem.És némelyiket élveztem...

-Katsuki...

-Embereket öltem!És élveztem...Undorító vagyok...Az emberek pedig hősnek tartanak...Egy szörnyeteg vagyok!

-Idehallgass!Az emberek nem várják el, hogy tökéletes legyél, hogy a kezeid makulátlanok legyenek amikor minden egyes nap gonosztevőkkel harcolsz...Ahhoz, hogy igazi hős legyél először magadat kell megmentened.És engedd, hogy mások segítsenek...Néha támaszkodhatsz a barátaidra is, ugye tudod?

-Köszönöm anya...

Sosem éreztem azt, hogy valaha is beszélnem kéne ilyesmikről az anyámmal, de most így felnőtt fejjel rá kellett jönnöm, hogy bizony egy nagyon fontos dolgot hagytam ki az életemből.Bánom, hogy nem foglalkoztam anyával többet és, hogy a legtöbbször visszaugattam neki...Ő pedig ennek ellenére is mindig mellettem állt.