Domenico! ✔

43. - Perdono! /C./

- Még mindig igaz az amit annak idején mondtam. - jelenti ki Domenico pökhendin. - Csak te fogadtál örök hűséget. Én nem! Lassan ideje lesz megjegyezned. 

Ilyen életre vágyok? Ilyen házasságra? Így akarom felnevelni a gyerekemet? - Nem! - ez a válasz minden kérdésre.

Aki a maffia tagja az tudja, hogy igencsak nehéz kiszállni sőt szinte lehetetlen. Nem egy ember belehalt már. Az pedig csak nehezít az egész helyzeten, hogy Ő a Capo. És az teszi még nehezebbé, hogy szerelmes vagyok belé.
De mit is vártam? Hisz Ő Domenico! Beleszerettem és Ő is belém szeretett- egy időre. De nem tartott sokáig. A kapcsolatunk Domenico-val mindig is szélsőséges volt. Vagy nagyon boldogok voltunk vagy nem. Köztes átmenet nem volt. Imádunk és gyűlölünk. Ez már csak így megy.

- Mi lesz most velünk? - teszem fel a logikus kérdést neki ám nem látom rajta, hogy érdekelné az, hogy 'helyesen' válaszoljon.

- Mi lenne? Az ami eddig. Én is élem az életem és te is. Van egy közös gyerekünk akit közösen nevelünk de a te hisztijeidet nem akarom továbbra is elviselni.

Tudom, hogy most csak a sértettség beszél belőle de ez akkor sem megoldás semmire.
Lehet, hogy naiv vagyok, de egy részem szeretné visszakapni azt a Domenico-t aki régen volt és aki bármit megtett volna értem.

Szeretjük egymást csak túl mély sebeket ejtettünk a másikon és ezt kellene valahogy megjavítani.
Ha valami elromlik akkor azt nem eldobni kell hanem megjavítani. - ezt akarom én is.

Kisétálok az ajtón és azon gondolkodom, hogy mit is tehetnék, hogy más legyen minden. Egy ötlet kezd el körvonalazódni a fejemben bár szinte tudom, hogy Domenico ezzel kapcsolatban is elutasító lesz de egy próbát így is megér.

Minden gond akkor kezdődött mikor több felelősség kezdte el nyomni a vállait. Ez akkor történt amikor az apjuk meghalt. Domenico azt hiszi, hogy olyan mint az apja pedig cseppet sem hasonlít rá.
Domenico kedves és jószívű. Bármit megtenne azokért akiket szeret és ha gonosz dolgot cselekszik vagy csal és hazudik az azért van mert próbálja egyensúlyba hozni a dolgokat. De nem tudja, mert nem hasonlít az apjára és ezt nem tudja feldolgozni hisz így Capo-ként veszít a hitelességéből.
Sétálok céltalanul és azon töprengek, hogy bármit tett Ő vagy bármit tettem én de mégis olyan mintha lenne egy szál ami összeköt bennünket. Egy szál ami nem szakad el. 
Arról akart meggyőzni, hogy megcsalt. De tudom, hogy nem tette meg. Ő nem tudja de az irodájába rejtett kamerákat szereltettem és tudom, hogy megakart csalni de nem tudta megtenni. Nem tette meg mert erősebb volt az irántam érzett szerelme mint a dühe. 
Annyi minden történt már. Annyi embert vesztettem már el, vagy épp engedtem el magam mellől. Annyi bánat ért és sérülés az életem folyamán. De nem hagyom, hogy a veszteségeim közé odasorolhassam Domenico-t is. Most az egyszer, igazán kitartok. A végsőkig. Magam mellett akarom tudni a lányom apját. MERT SZERETEM! 

A lift megáll a megfelől emeleten, én kiszállok és besétálok a lakásba. 
Hallom ahogy Chloe szobájából nevetés szűrődik ki. Felsétálok, megállok az ajtóban és csak nézem ahogyan csillog a szeme miközben már laposakat pislog és úgy hallgatja az apja esti meséjét.
Chloe ugyan már elaludt, de Domenico még ott ül az ágyán. Óvatosan leereszkedik és egy puszit ad a kislánya homlokára.

- Bárcsak minden estémen ezt tehetném. - suttogja és azt hiszem, hogy csak magának mondja ám a tekintetét hirtelen rám emeli. 

- Tehetnéd. Van rá megoldás. - suttogom és lesétálok a nappaliba majd a kanapére ülök

- Miről beszélsz? Micsoda? - ül mellém Ő is és kérdőn néz rám. Őszinte és zavarodott a tekintete.

- Add át a Capo dei Capi címet az öcsédnek. 

* Perdono - Megbocsátás! *