Alone

Part 16: Csillagok

Az előző részek tartalmából:

Hőseink elindultak felkutatni Ezerarcot, és találkoztak is a megteremtőjével; az írónővel. Eszmecseréjüket viszont egy váratlan szörnytámadás szakította félbe, amiből egy őrült gyíkember vezette autóval menekültek el. A jármű végül egy folyóban kötött ki, főszereplőink pedig elindultak a civilizáció felkutatására, hogy ne kelljen egy folyóparton tölteniük az éjszakát.

***

- Ez akkor is illegális! - tiltakozott Annabeth a fiúk ötlete ellen. Ugyan is drága Leo és Percy kitalálták, hogy a kisvárosban úgy is van pár hétvégi ház, amiben nem lakik senki, így miért ne szálljunk meg az egyikben éjszakára.
- Jajj már Annabeth, ne ragozd túl a dolgokat. - karolta át Percy a vállát. - Nem lesz semmi baj, ha nem nyúlunk semmihez. Csak eltöltünk itt egy éjszakát, aztán megyünk is tovább. - próbálta meggyőzni. Annabeth csak sóhajtott egyet megadóan, a fiúk pedig győzelem ittasan rontottak be az épületbe. Mivel az ajtó természetesen zárva volt, azt meg nem akartuk, hogy mindenki szemtanúja legyen az akciónknak, így a hátsó ajtó zárát törtük fel, és úgy jutottunk be a házba. Magában az épületben nem volt semmi különös, egy egybenyitott konyhából és nappaliból, egy fürdőszobából és három hálóból állt. Miután mindenki kihasználta a meleg víz nyújtotta lehetőségeket, a nappaliban lévő asztal köré ültünk le tanácskozni.
- Akkor az estét ma itt töltjük, de holnap hova megyünk? - kérdezte meg Leo.
- Ha nem tudjuk merre menjünk, elővesszük az iránytűt - halászta ki a zsebéből az említett tárgyat Percy.
- De az iránytű használhatatlan lett, mikor odaértünk a kávézóba, nem? - kérdeztem.
- De, de azóta újra mutatni kezdett egy irányt. - tette le az asztalra Percy, hogy mindenki szemügyre vehesse.
- Akkor holnap majd e szerint megyünk tovább. Szerintem estére viszont azért nem ártana, ha valaki fenn maradna őrködni. - nézett körbe Annabeth.
- Majd én kezdem, úgy is kialudtam magam a buszon. - vállalkoztam önként. Még egy kis ideig fenn maradtunk beszélgetni, majd mindenki jobbnak látta, ha elmegy aludni, így egyedül maradtam a sötét helyiségben. Így már kevésbé tűnt jó ötletnek, hogy egyedül őrködjek. Minden egyes elhaladó autó hangját tisztán hallottam, és az sem segített, hogy valami kotoncolt odakint. Próbáltam magam nyugtatni, hogy biztos csak valami állat, de természetesen egyből előjött lehetőségnek az összes horrorfilm réme, amit valaha láttam. Már ha valóban láttam azokat a filmeket. Ettől a gondolattól viszont elkezdett sajogni az az űr, ami a mellkasomban keletkezett. Bárki bármit mond, azért elég szar érzés volt annak a tudatában lenni, hogy teljesen egyedül maradtam. Hogy a családomra nem számíthatok, mert nem léteztek, vagy mi a fene. Hogy a barátaimra sem, mivel nagyon nincsenek. Hogy csak ez a négy tökkelütött van velem, akiket csak pár napja ismerek. És mindemellett azt sem tudtam, hogy mi történt a többiekkel, akiket eddig ismertem. Igaz, hogy az emlékük még halványan élt bennem, de nem tudtam, hogy vajon most mi lehet velük. Tudtam, hogy el kellene őket felejtenem, hogy nem kellene abba a néhány emlékembe kapaszkodnom, ami megmaradt, de egyszerűen nem tudtam őket elengedni. Ez volt az utolsó kapaszkodóm, a mentsváram.

Az emlékek hatására felhúztam a térdeimet, és szorosan átölelve őket bambultam a sötétbe. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de biztos nem egy-két perc. Hirtelen léptek zaja ütötte meg a fülemet, nekem pedig átfutott minden lehetséges halál módja a fejemen. Minimum arra számítottam, hogy egy szörny fog megjelenni, de szerencsére csak Leo jött ki a szobájából, a konyhába.
- Jézusom, a frászt hoztad rám! - mondtam neki, és egy nagy levegővel próbáltam lenyugtatni az időközben rendesen megemelkedett pulzusom.
- Én csak inni jöttem! - tette fel védekezően a kezét, miközben elnevette magát, de én egyáltalán nem találtam ilyen viccesnek a dolgot. Figyelmen kívül hagytam a további tevékenységeit, és a kanapén kiálló cérnát kezdtem tovább bontani. Egy darabig el is voltunk így csöndben, majd Leo oda sétált és leült elém.
- Na, mi van veled? Bedepiztél? - kérdezte, miközben próbálta elkapni a pillantásom.
- Nem vagy vicces - néztem a szemébe komolyan.
- Pedig általában nevetni szoktak a vicceimen - próbálkozott tovább vigyorogva, de nem viszonoztam az örömét. Semmi kedvem nem volt a hülyüléséhez. Ezután újra csönd telepedett közénk. Én folytattam a kanapé szétbontását, ő pedig csak egy helyben ülve forgolódott. - Na gyere - ragadta meg hirtelen a karomat, és felhúzott az ülőalkalmatosságról.
- Hova? - kérdeztem, miközben a teraszajtó felé haladtunk.
- Majd meglátod - kacsintott rám, majd kinyitva az ajtót kitolt rajta, aztán ő is kijött. A teraszról lementünk a kis udvarra, majd annak közepén megálltunk. - Tá-dá! - nézett fel az égre, és én is követtem a pillantását. Felnézve a sötét égboltra a világ leggyönyörűbb látványa tárult a szemem elé: megszámlálhatatlanul sok csillag ragyogott az égen, különböző alakzatokban és csoportokban.
- Azta... - ámultam el, és szerintem még az állam is leesett.
- Ugye? Sokkal jobb, mint a nagyvárosban. Ott túl nagy a fényszennyezettség - ült le a fűbe Leo, hogy kényelmesebben tudja a csillagokat fürkészni. Én is helyet foglaltam mellette, és folytattam a meseszép látványban való gyönyörködést.
- Az ott Herkules, nem? - mutattam fel az égre, felismerve az egyik csillagképet.
- Hol? - hajolt közelebb Leo is. - Ja igen, az Herkules. Az meg ott a Nyilas. - mutatott ő is egyet. - Mellette ott a Skorpió, az mellett meg a Szűz. Ott, az a nagy - kötötte össze ujjával a csillagokat.
- Az meg a Mérleg - mutattam én is a Skorpió melletti csillagképre. Ezután egy kicsit újra csendben gyönyörködtünk az égben, és akarva, akaratlan, egy mosoly kúszott a számra. Aztán hirtelen kirázott a hideg, ugyan is megéreztem, hogy nincs valami meleg. Leo nem tudom, hogy észre vette-e vagy sem, mindenesetre lángra gyújtotta az egyik úját, majd egy kisebb tábortüzet varázsolt elénk.
- Ne gyújts tüzet, mert meglátják a füstöt - szóltam neki.
- Dehogy látják meg, hisz sötét van - mondta Leo felém fordulva.
- Ki tudja, lehet meglátják - fordultam én is felé, és csak ekkor jöttem rá milyen közel is vagyunk egymáshoz, ugyan is nagyjából 5 centi volt az orrunk között. A tűz megvilágításában teljesen új arculatot kaptak a vonásai, és nem tudtam levenni a szemem az övéről. Fogalmam sincs miért, de a pulzusom a százszorosára emelkedett, és hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni. Néhány percig csak néztünk egymás szemébe, és szerintem egyikünk sem tudta, hogy mit kellene tennünk, de valahogy még is éreztük.
- Na látod, a mosoly sokkal jobban áll neked, mint a depi - pöckölte meg az orrom, kiszakítva a pillanat varázsából. Visszafordult a tűz felé, és abba kezdett bámulni. És is hasonlóképp tettem. - Ne legyél olyan depis mint a bátyád, nem áll jól - jegyezte meg.
- Ezt most vegyem sértésnek vagy... - nevettem el magam kínosan.
- Nem, nem úgy értettem - nevetett fel ő is. - Csak Nico mindig olyan zárkózott, meg olyan magányosfarkas típus. - magyarázta meg.
- Sok minden történhetett vele, ami miatt ilyen. - vontam meg a vállam.
- Mindenkinek van oka szomorkodni... de nem mindenki teszi ezt meg. - mondta Leo, és miközben a tűzbe bámult, mintha egy pillanatra elsötétült volna az arca. De aztán újra kiült rá az a tipikus Leos vigyor, mintha mi sem történt volna. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vele is történt volna valami olyan dolog, ami nagy trauma ként érte, mivel állandóan viccelődik meg mosolyog. De úgy látszik tévedtem...