Alone

Part 19: Nem vagy egyedül

Szeretném azt mondani, hogy az elmebeteg gyíkember szavai leperegtek rólam. Hogy nem érdekeltek, és tudomást sem vettem róluk. De sajnos nem így volt. Nagyon is tudomást vettem róluk, ugyan is bemásztak az elmém legmélyebb zugába, és onnan visszhangoztak. Szerettem volna elhinni, hogy nincs igaza, hogy csak hazudik, de egy sötét hang bennem azt sugallta, hogy mi van, ha még is igaza van? Mi van, ha a többiek tényleg csak elviselnek? Ha csak púp vagyok mások hátán? Ha már tényleg senki nem áll mellettem? Mindezt azzal próbáltam cáfolni, hogy akkor Leo miért vitt volna ki csillagokat nézni? Meg Nico miért engedte volna meg, hogy vele aludjak? Csak hát az a baj, hogy nagyobb volt bennem a negativitás, mint a pozitív energiák.

Út közben is ezen kattogott az agyam, így nem nagyon tudtam figyelni a többiek beszélgetésére. Busszal mentünk el a legközelebbi településre, ami történetesen egy erdő közepén állt. Nem volt benne sok minden, csak pár ház, meg a szükséges közintézmények. Szállást nagyon nem találtunk máshol, mint a város táborában. Hiába nem lakott ott sok ember, volt nekik egy jól felszerelt, faházakból álló táboruk, ahol a gyerekek nyaranta szoktak táborozni. Az erdész jó fej volt, és megengedte, hogy ott aludjunk az egyik nagyobb házban, egy kis pénz fejében. A ház, amit kaptunk, jóval messzebb állt a többitől, mivel nagyobb is volt. Belépve középen volt egy nappali szerűség meg egy kisebb konyha. Jobbra és balra két-két hálószoba volt, meg egy-egy fürdő. Mire megérkeztünk a házba, odakint már korom sötét volt, ráadásul az eső is elkezdett zuhogni.
- Biztos, hogy egy gyerektáborban vagyunk, és nem egy szállodában? - kérdezte Annabeth ámulva, ugyan is a berendezés egész igényesnek volt mondható.
- Enyém a konyha melletti hálószoba, stip-stop! - kiáltotta el magát Percy, mint egy gyerek, azzal be is rohant az említett helyiségbe.
- Állj már meg hínáragy! - ment utána Annabeth nevetve.
- Akkor stip-stop enyém a másik konyha melletti! - lépett le gyorsan Leo is, nehogy befoglaljuk. Nem mintha igényt tartottunk volna rá... Kérdőn ránéztem Nicora, aki szintén engem nézett. Egy darabig csak csöndben néztük egymást, majd megszólalt:
- Szerinted van tévé? - azzal el is indult az egyik szoba felé, én pedig készségesen követtem, és hálát adtam neki, amiért nem hozta fel a "mi bajod?" témát. A szobába érve kiderült, hogy nagyon is van tévé, méghozzá nem is kicsi. Ezután újra kínos csönd támadt köztünk.
- Tévézünk? - kérdezte meg Nico, mire biccentettem neki. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy végre lefekhessek egy kicsit pihenni, és hogy kitisztuljon a fejem. A fájó ürességtől viszont nem volt túl valószínű, hogy mindezt meg is tudom tenni.
- Találtam kaját! - rikkantotta el magát Leo, aki valószínűleg már felkutatta az egész konyhát. Természetesen mi sem akartunk kimaradni belőle, így kimentünk. A nagy kaja, amit Leo talált, néhány doboz kekszből, zacskós levesből és a minibárból(amiről fogalmam sincs mit keresett ott) csórt innivalóból állt. A vízforraló segítségével elkészítettük a leveseket, majd nekiláttunk a nagy "lakomának".

Miután befejeztük az evést senki sem ment lefeküdni, mivel egyáltalán nem voltunk álmosak, így a nappaliban lévő darts táblával játszottunk. Pontosabban Percy és Leo dobált, Annabeth és Nico csak néha szállt be, én pedig mindezt a kanapé végéből figyeltem. Próbáltam elüldözni ezeket a hülye gondolatokat, de nem segítettek sokat vele a többiek, hogy aggódó pillantásokat váltottak. Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló, mint aki nem is tartozik igazán ebbe a társaságba. Mint aki kívülről figyeli ezt az egészet, teljesen egyedül. Újra elkapott ez a maró érzés, így nagyokat nyelve próbáltam "lenyelni". Most kezdett csak igazán kijönni rajtam ez a hirtelen közegváltozás, az érzés, hogy nem tartozom ide. Vagy mindezt csak én gondoltam így? Már magam sem tudtam, hogy mit higgyek el, s mit nem.
- Amanda... - ülte le mellém Annabeth, és bizalmas pillantásaiból levettem, hogy most mi fog következni. - Minden rendben? - kérdezte bizalmasan, mintha a többiek ott sem lennének, holott a síri csöndben szerintem pontosan hallottak mindent.
- Igen - válaszoltam a legnagyobb természetességgel, és próbáltam minden figyelmemet a darts tűket dobáló Percynek szentelni.
- Biztos? - feszegette tovább a témát Annabeth.
- Aham - válaszoltam félvállról. Sosem voltam jó az ilyen beszélgetésekben, és azóta sem változott ez.
- Nem úgy nézel ki - jegyezte meg Percy háttal állva, miközben belehajított egy új tűt a táblába.
- Minden rendben - ismételtem meg még nyugodtan, de belül már nagyon frusztrált a helyzet.
- Ugye tudod, hogy nekünk bármit elmondhatsz? - kérdezte meg Annabeth még mindig bizalmaskodva.
- Befejeznétek? - kérdeztem talán egy kicsit hisztis hangon. Á, kicsit sem éreztem magam kellemetlenül, dehogy.
- Amanda - szólított meg Nico is mire felpattantam a helyemről, és idegesen széttártam a kezeim
- Muszáj ezt csinálnotok? Mi van ha pont ez a bajom?! Hogy úgy kezeltek, mintha nem tudnám megoldani a gondjaimat! Tájékoztatlak titeket, hogy nem vagyok se 5 éves, se hülye - akadtam ki teljesen, majd egy hirtelen ötlettől - és a hirtelen dühtől vezérelve kiviharzottam az épületből, egyenesen a szakadó esőbe. Hiába, még mindig megvolt az a jó tulajdonságom, hogy előszeretettel taszítom el magamtól az embereket, akik csak segíteni akarnak. Bizalmatlan vagyok? Lehet. Nehezen fejezem ki magam? Az biztos.

A hideg, és az égből hulló eső egyszerre csapott meg, így megborzongva sétáltam el a sötétbe. Nem mentem annyira messze a háztól, épp csak annyira, hogy ne lássanak. Legbelül rohadtul szégyelltem magam, amiért így faképnél hagytam a többieket, és belegondolni sem mertem, hogy mit fogok csinálni, ha vissza kell menjek hozzájuk. Abban a pillanatban csak a jelen volt fontos. Az eső hamar átáztatta a ruháim, ezzel csak fokozva a hideget. Viszont mindennek volt egy pozitív oldala is: senki nem látta ahogy sírok. Valahol egyszer hallottam azt a mondást, hogy "Nem a gyengék sírnak, hanem azok, akik túl sokáig voltak erősek" és ezzel teljesen egyetértettem. Túl sokáig próbáltam nem tudomást venni a valódi problémáimról, és egy hazugságban ringatni magam, de most minden kiszakadt belőlem. Többé sajnos már nem tudtam erős maradni...
- Amanda! - hallottam meg a hátam mögül Nico hangját, és sietős lépteit. Hamar oda is ért elém, és kezeit a vállamra tette.
- Amanda, minden rendben? - kérdezte meg, és próbálta a zuhogó esőt túlkiabálni.
- Nem, rohadtul nincs rendben semmi - töröltem le a könnyeimet szipogva. - Ú-ugy érzem egyáltalán nem t-tartozom ide, é-és, én csak szeretnék visszakerülni a régi életembe, mert így roha-hadtul egyedül vagyok - szinte már kiabáltam, de az esőben ez csak sima beszédnek hangzott. És igen, ez volt az igazság, hogy rohadtul egyedül éreztem magam, hiába volt ez a négy hülye ott velem. Próbáltam azt beadni magamnak, hogy ez nem igaz, hogy már túlléptem rajta, hogy megfelel ez az élet. De egyáltalán nem volt ez igaz. Vissza akartam kapni a régi életem, a tesóimmal, a barátaimmal és a szüleimmel együtt. Újra normális életet akartam élni, úgy, hogy közben nem vagyok egyedül. Nico nem mondott semmit, csak egy ideig szomorúan bámult a szemeimbe, amiket én gondosan lesütöttem, majd hirtelen magához húzva szoros ölelésbe vont. Habár ő is szinte teljesen át volt ázva, éreztem a teste melegét.
- Nem vagy egyedül.... egyáltalán nem vagy egyedül - suttogta a fülembe halkan, úgy hogy csak alig hallottam, közben pedig elkezdte simogatni a hajam. Fogalmam sincs, hogy a szavaitól, vagy az ölelésétől, de halvány melegség gyúlt a mellkasomban. Úgy éreztem, mintha az a bizonyos űr, ami a családom után maradt, lassan és biztosan kezdene eltűnni. És habár csak nagyon halványan, de felgyulladt bennem a láng, hogy talán mégsem vagyok teljesen egyedül. Ez pedig csak tovább erősödött. Nico szavaitól újra megeredtek a könnyeim, és a vállába fúrtam a fejem. Egy ideig csak álltunk ott az esőben, majd lassan már nem a sírás, hanem a hideg rázta az egész testem.
- Menjünk be - javasolta halkan Nico, mire egy aprót bólintottam. A többiek szerencsére nem vártak a nappaliban, így jó pár kínos beszélgetést megspóroltam. Nico és én is lefürödtünk jó meleg vízbe, majd ahogy megbeszéltük együtt ültünk le a tévé elé az ágyra. Ő ruhástól ült el az ágy egyik felére, és hátát a támlának támasztotta, én viszont bebújtam a takaró alá. Automatikusan odabújtam Nico oldalához, aki átkarolt, így rátudtam tenni a fejem a karjára. Szerencsére hamarabb elaludtam mint vártam, így nem kellett fölösleges gondolatokkal traktáljam magam.
 

Bocsi srácok, igyekszem a részekkel:"D
Tysm a kitartást<3