A Vég Kezdete - Végtelen Háború 2.

10. fejezet

PERCY JACKSON

Eredet

Hajnalban Charlie sírására keltem. Ahogy Annabeth is. Ő visszaaltatta Charlie-t, én pedig próbáltam tovább aludni. De nem ment. Ezért gondoltam elmegyek a közeli tengerparthoz, és csobbanok egyet. Vagy ha úgy van, akkor a vízben alszok egyet. Mert hát Poszeidon fiaként megtehetem. És mert miért ne?

Szóval gyorsan magamra kaptam valami ruhát, és el is indultam a partra. Amikor kiléptem a palota ajtaján, Mark szólított meg a hátam mögül.

- Hova mész? - kérdezte.

- Csak megyek, úszok egyet a tengerben - válaszoltam.

- Hajnalban? Nem inkább aludni kéne?

- Hát ha itt vagy, és pofázol, akkor nem hiszem, hogy fogok - mondtam. Aztán egy kis farkasszemezés után megkérdeztem: - Na lejössz a tengerpartra beszélgetni, vagy mi lesz?

- Nekem nincs ellenemre - vonta meg a vállát, s elindultunk. Mikor már majdnem a tengerpartnál voltunk, megkérdeztem tőle:

- Emily amúgy a barátnőd?

- Ezt így rögtön? - lepődött meg. - Igen, az. Pár napja vagyunk még csak együtt.

- Hogy találkoztatok?

- Legelőször az ő házánál, amikor Steve-vel, Tony-val és Rick-kel elmentünk érte és Lucyért. Megmentettük a Seekertől. És ti Annabeth-szel? Hogy jöttetek őssze.

- Hát... Mi tizenkét évesen találkoztunk először - kezdtem bele a sztoriba. - Szóval elég sok idő eltelt azóta. Akkor tudtam meg, hogy félisten vagyok. És bekerültem egy táborba, a Félvér Táborba, ahol a félvérek szörnymentesen élhetnek. Mondjuk ezt a bekerülésem utáni pár évben nem vettem észre, mert mindig, amikor bementem abba a táborba, valami történt. Az első évemben rögtön kaptam egy küldetést, amire Annabeth-t és az egyik legjobb barátomat, Grovert, a szatírt vittem el. A második évben Grover eltűnt, akkor meg Annabeth és én kiszöktünk a Félvér Táborból, hogy megkeressük. Aztán az ezt követő télen Annabeth-t elfogták, én pedig ismételten kiszöktem, hogy megmentsem. Csatlakoztam egy csapathoz, amit már elindítottak az ő keresésére, de az nem volt nekem elég. Aztán miután kiszabadítottam, az azt követő nyáron megint kaptunk egy küldetést, amit Annabeth vezetett. Ő persze engem, Grovert és a féltestvéremet, Tysont, a küklopszot választotta, és úgy jártuk be a Labirintust.

- Milyen labirintust? - kérdezett vissza Mark.

- A Labirintust. Daidalosz labirintusát. Azon a küldetésen csókolt meg először. De még ekkor nem jöttünk össze, mert aztán rögtön a csók után én felrobbantam az Etnában. Pontosabban én robbantottam fel az Etnát, benne magamat is. De legalább megmentettem Annabeth-t!

- Felrobbantottad magad?

- Ja. És Kalüpszó szigetére kerültem, és emberi számítás szerint két hétig voltam ott. Ottani idő szerint meg két napot, szóval elég durva. Aztán mikor hazaértem a Félvér Táborba, Annabeth teljesen kivolt. Féltékeny lett. De nem csak rá, hanem valaki másra is, akit Annabeth akarata ellenére is be kellett venni a küldetésbe. Rachel Elisabeth Dare. Ő besegített a Labirintusos dologban, aztán miután kijutottunk, az egész összeomlott. Aztán Rachellel mondhatjuk, hogy összejöttünk. Egy évvel késöbb pedig kezdődött életem elsô nagyobb csatája. New Yorkban, Mannhattan-ben. Kronosz ellen harcoltunk. Miután legyőztük Kronoszt (vagyis Luke győzte le, aki Kronosz is volt, de ez most lényegtelen és bonyolult), az után jöttünk össze Annabeth-szel. Aztán ismét csomó dolog történt, de azt majd máskor mesélem el.

Miközben mondtam a sztorit, már megérkeztünk a tengerhez, de csak simán leültünk a partjára.

- Most te jössz - mondtam Marknak. - Hogy kerültél a Bosszúállókhoz?

- Hát legelőszöris azt tudni kell, hogy én mindig is nagyon rajongtam a Bosszúállókért. Aztán két éve Thor felfedezett. Megérezte rajtam, hogy képes vagyok valamire, amire mások nemigen. Hogy képes vagyok a föld irányítására, idomítására. Aztán Thor őrült nővére, Hela megtámadott. Meg akart ölni. Azt mondta, hogy túl sok olyan dolgot okoznék, ami Neki még talán problémákat is okozhat.

- Mármint Helának, neki, vagy kinek?

- Másról beszélt. Mintha dolgozott volna valakinek. Gondolom Thanos lehetett az. Szóval megtámadott, és Asgardba hurcolt, ott pedig bezárt. A bezártságom alatt tanúltam titokban a láva és a fémidomítás alapjait. Nagyon ritka az, ha valakinek mind a kettőt sikerül elsajátítania, de nekem sikerült. És az a fém, amit idomítani kezdtem, az nem sima földi fém volt, hanem asgardi. Mennyei fém volt. Aztán mikor Thor megérkezett Agardba, hogy végezzen Helával, kiszabadultam. Még a csata alatt valami tűzóriás is megjelent, és harcolni kezdtem vele. Majdnem megölt, amikor Hela mentett meg. Persze nem direkt, de megmentett. Viszont annak ellenére, hogy élő ember voltam és vagyok, a Valhallába karültem. Onnan Thor szedett ki, és hozott ide. Hát így kerültem ide. Rick-kel meg már itt találkoztam.

- Szóval ugyanúgy halott vagy, mint én? - szedtem ki a lényeget. Mark nevetett egyet.

- Nem, nem vagyok halott. Ahogy te sem. Én csak véletlenül kerültem a Valhallába, te pedig kaptál mégegy esélyt az élettől. Nem vagy te sem halott.

- Én valahogy úgy érzem, hogy nem vagyok ember - mondtam. - Túl nagynak érzem a hatalmam. És már többször majdnem meghaltam, mégis itt vagyok.

- Ott van az, hogy majdnem. De amúgy ha úgy érted, a hatalmaddal való dolgot, hogy össze fog roppantani, akkor tévedsz. Nem fog összeroppantani. Viszont ajánlatos jóra használnod, mert ilyen erővel alig tudna valaki megállítani.

- Nem tudod milyen erőm van...

- De, tudom. Tudod irányítani a vizet és a fényt...

- Nem, nem érted. Nem azt mondtam, hogy összeroppantana, hanem azt, hogy túl nagy - sóhajtottam. - Nem rég, még a halálom előtt pár nappal egy ember vérét irányítottam, és úgy halt meg, hogy az összes vérét a fülén, száján, szemén és az orrán keresztül folyattam ki.

Mark döbbenten figyelt.

- Nem nekem való ez az erő. Nem érdemlem meg. A legjobb barátomat is megöltem.

- Jászont nem te ölted meg, legalábbis ahogy értelmeztem a történetet, amit az Argo-n mondtatok. Viszont ne hagyd, hogy a hatalmad irányítson. És hidd el, hogy ha van valaki, aki megérdemli, hogy birtokoljon egy ilyen szintű hatalmat, akkor az te vagy.

- Kösz, haver - sóhajtottam egyet. - Na, én úszok egyet, aztán...

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert valamik kezdtek esni az égből. Egészen pontosan tizenkét valami. Alig lehetett őket észrevenni, mert elég sötétek voltak, és az ég is sötét volt, viszont biztosan tudtam, hogy valamik esnek le az égből. És azt is tudtam, hogy mik azok.

- Vissza a palotához! - mondtam.

- Miért? - kérdezte Mark. Úgy tűnik ő nem vett észre semmit. De tudtam, hogy mit láttam.

- Megtámmadtak minket.